Három évtizede kísérem figyelemmel a borivás néven ismert emberi tevékenységet. Alkalmam volt látni, hallani részeg mihasznákat, becsiccsent, mámoros kiscsajokat, megfontolt, csak kisfröccsöt fogyasztó nehézgépkezelőket, lakodalomba érkező táviratpostást a traktában, lelki sérült alkoholista értelmiségit, zugivó és depresszióra hajlamos családanyát borosüveggel barátkozva, diszkózó fiatalokat, gyorsájulásban. Őszi borirat barátaimnak

Az ismeret megszerzése veszélyes, s a megértéshez sokszor elengedhetetlen, hogy megérintsen a pusztulás esélye. Bortudat

Bort inni gyakorlatilag bárhol és bármikor lehet. Természetesen a körülmények határozzák meg a hogyant. Tanácsok a borhoz

A januári tavasz elmúltával, a farsangi mulatságok okán is jöjjön néhány gyakorlati ötlet. Sörösbor és egyebek

Csak a valódi "vájttorkúak" sejtik mennyi, mindenre kell ügyelni a borok és étkek párosításakor. Az igazi kínálat összeállítása komoly szakértelmet kíván. Harmonikus ínyencségek

A borkedvelők meglepődnek, ha Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban egy borszaküzlet kínálatában felfedeznek egy palackot, amelynek címkéjén a Tokay felirat szerepel. A Tokay

A legnépszerűbb borital. A Bikavér

Az italt - a szexszel ellentétben, ahol alig 100 pozitúra változik - 1000 féleképpen lehet élvezni. Kulacska

Azóta szereti a bort, amióta rágni nem kell. Népiesen a borról

A jóléti államok polgárainak az ezredvég közeledtével egyre erősödik az extrém élmények iránti igénye. A Nagy Hordó- expedíció

Nem tudom, a száz-kétszáz évvel ezelőtt élő őseink mit tudtak volna kezdeni az ilyen kifejezésekkel, hogy húskommandó, áramkommandó, borkommandó stb. Szőlőbeli paráznaságok

A borivás legalább annyira alapvető és ősi emberi tevékenység, mint a szerszámkészítés. Minden bizonnyal már az eszközhasználat korai szakaszában felfedezték őseink az erjedő gyümölcsök fogyasztásával járó következményeket. Lassú bor

Hosszabbodó nappalok, fényélmények köszönnek ránk, a hormonszintünk emelkedik, kabátot váltunk és diáklányokat nézegetünk a város utcáin, s tán még az öreg szomszéd nénit is kedvesebben köszöntjük. Borok, leánykák

Az asztalon egy üveg bor, meg kéne inni, társ is akad a mámorkeresésben. Ha csak egyszerűen ivásra adjuk a fejünket, annak némi pejoratív utóíze van, fogyasztani tán illőbb lesz, hihetnénk. Borszellem

Az alábbi szöveg mellőzi az iróniát, olyan, mint egy Aradszky László kazetta véresre hallgatva. Prózánkban meggondolatlan közlésekkel élünk, befogadására az alábbi módszereket ajánljuk: Bor-hal-híd

Van egy ember, annak egy üveg bora meg egy báránya, ez utóbbihoz egy káposzta, és még egy farkas is. Próbáljuk megfejteni a klasszikus feladványt, hogyan vihetjük át őket a folyón anélkül, hogy megennék egymást. Győr, bor, csitt

Lézengünk a Mátyás téren, van vagy harminckét fok, délután három múlt, a misének vége, a búcsú még be sem indult. Borlövészet

Borban az igazság. Bár posztmodern világunkban az úgynevezett igazság idézőjelek közé szorul, a kérdőjel meg úgy kunkorodik mögötte, mint szőlővesszőn a kacs. Borfondír

Soha nem lehetett poharat látni a kezében. Ez tűnt fel neki. Az elvarázsolt park

Látom, ez egy rendes háztartás, mondja nekem Tóni, miután rámlöttyinti cuki kis üvegcséje tartalmának utolsó cseppjeit. A dugó

1945. III. 12. (09 óra 27 perc)
Stirlitz kilépett a Gestapo épületének oldalbejáratán és hanyagul intett a mereven szalutáló kapuügyeletesnek. "A hülyéje", gondolta Stirlitz… Stirlitz

Kinyitom az öreg ajtót. Nyirkos hideg van, már egy hete csak fázom és utálom az egész januárt. Sajt, kenyér, kutya, bor

Őszi borirat barátaimnak

Három évtizede kísérem figyelemmel a borivás néven ismert emberi tevékenységet. Alkalmam volt látni, hallani részeg mihasznákat, becsiccsent, mámoros kiscsajokat, megfontolt, csak kisfröccsöt fogyasztó nehézgépkezelőket, lakodalomba érkező táviratpostást a traktában, lelki sérült alkoholista értelmiségit, zugivó és depresszióra hajlamos családanyát borosüveggel barátkozva, diszkózó fiatalokat, gyorsájulásban. Sosem felejtem falusi nagyapám jellegzetes szagát ősszel, amikor a kelleténél gyakrabban tartózkodott kedvenc helyén, a kamrában, illetve a komrában, ahogy ő emlegette. Kiskamaszként emlékszem a furcsa élményre, amikor disznóvágáson nagy hangú atyafiak belém diktáltak vagy három kisfröccsöt. A középiskola padját vagányságból néha felcseréltük az akkor még Nyuginak nevezett, mára műanyagos dizájnba merevedett újszegedi kiskocsmával. Komolyan mondom, voltam már több száz kocsmában, s állíthatom, minden eddigi összegzés alapján - még a rossz tapasztalatokkal együtt is - barátságban maradtam a borral.
Vettem szép, hosszú palackot csendes helyen, amikor szép, decens lányt reméltem hódítani, ittam pohárszámra, amikor a katonaságnak nevezett szocialista intézmény kereteiből szabadultam egykét napra.
Szeretem a borban, hogy a tér, amiben zajlik, meg nem változik csak úgy, de álmot szőhet és hideg számítóvá is tehet, s hogy mindebből nem csinál titkot; hogy annak, aki tud vele élni, mégsem válik kárára, megerősíti hitét, annak, aki jó szándékból kétkedik. Hogy a világ, amelyben él, szerencsés együttese az ember által létrehozott és a természet által alakított szubsztanciáknak. Hogy a szerelem és az étkezés, no meg a játék mellett a legfontosabb és legemberibb dolog bort inni. Ha megtaláljuk az arányokat, akkor általa megtapasztaljuk, hogy a reál meg az idea valahol egy és sérthetetlen, s hogy ha élek vele, akkor erősít a látszólagos kettősség, az igen és nem, az anyag és eszme, a férfi és nő közötti látens kapcsolatok meglelésében.
A legszebb ebben az egészben, hogy a bor készítője és fogyasztója, ha térben és időben nem is, de céljaik szellemében egymásra találnak. S azok is, akik egy asztalnál hódolnak e sokat vitatott, de tagadhatatlanul nagyon is emberi szokásnak.
Egészségetekre!

Bortudat

Az az állapot, amikor az a hódítók és felfedezők kíváncsiságával fordulunk környezetünk és önmagunk felé, hajszálnyira rövidíti a távolságot a tapasztalás és a végzet között. Az ismeret megszerzése veszélyes, s a megértéshez sokszor elengedhetetlen, hogy megérintsen a pusztulás esélye. Ez az a pillant, amikor érezhetővé válik, hogy minden kezünkbe adott kincs közül a legkevesebbet az időből kaptuk. Sokan idejekorán belehalnak a tanulásba, szen-vedélyek rabjává válnak, nem tudják feldolgozni, amit megértettek, vagy egyszerűen megbotlanak valamely próbatételen. Kevesen tartoznak a sors kegyeltjei közé. A tudás hajszolása ezzel együtt is az élet szeretetéből fakad akarásból és semmiféleképpen nem gyűlöletből.
Lehet, hogy az a leghelyesebb, ha a tanulást úgy fogjuk fel, mint birokra kelést a világgal. Viadalnak, amit puszta kézzel küzdünk végig, s ahol a tisztátalan eszközök mindig használóikra ütnek vissza. Mert a nagy tanulságokat végső soron csak a kiszolgáltatottság állapota adhatja meg. A kiszolgáltatottság vál-la-lá-sához azonban igazi bátorság kell, nem pénz, nem barát és nem szerető.
A bor is tanít. Készítésével olyan helyzetbe állítja önnön magát az ember, amiben teljesen átérezheti kiszolgáltatottságát, hogy bármikor, bármi megtörténhet, s hogy az élet vállalásához minden helyzetben bátorság kell. Ezért a szőlő gyümölcs sem más, mint a természet kegye, amellyel az elfogadja a szőlőműves áldozatát.
Mégis valamely nagy bor megszületése csak a fogyasztó számára jelentheti a tudást, a termelő életében mindössze a tanulási folyamatnak egyetlen állomása. A végeredmény az utolsó pillanatban formálódik ki, amit nem lehet megosztani másokkal. A tudás különleges magány. A nagy borok élvezetével egyedül marad az ember.
(Borbarát)

Tanácsok a borhoz

Bort inni gyakorlatilag bárhol és bármikor lehet. Természetesen a körülmények határozzák meg a hogyant. Ha hajnalban egy utcai padon utolsó üveg borunkat osztjuk meg egy tántorgó cimborával, hagyjuk a fenébe az alábbiakat, igyunk, ahogy sikerül. Ám, ha otthonunkban borral kínálunk rokont, ismerőst, barátot, nem árt, ha néhány vendéglátási alapfogást alkalmazunk.
Ha nagyon el vagyunk engedve anyagilag, s több éves bort kínálunk, óvatosan húzzuk ki a dugót, úgy töltsünk, hogy az üledék ne keveredjen föl. Hagyományos eljárás, hogy a vendéglátó először a saját poharába tölt egy keveset, majd sorban a vendégekét tölti tele, s csak utolsóként a sajátját. A poharakat sohasem töltjük csordultig, legfeljebb 3/4 részig öntsük az italt.
A borok kiválasztásánál alapvető azok hőfoka. A fehérbor 10-12 °C-on érvényesül, a vörös bor 16-18 fokos legyen. Logikus tehát, hogy a vöröset nyugodtan tarthatjuk a fogyasztás előtt szobahőmérsékleten, s a fehéret is legfeljebb pincehideg helyre tegyük.
A kocsmábajárók tökéletesen, mások kevésbé ismerik a szódával kevert borok elnevezését. Általában szabály, hogy fröccsként csak gyenge minőségű, olcsó borokat áldozzunk fel. A kisfröccs, vagy ahogy régen emlegették, a "tréfa", 1 dl bor - 1 dl szóda. Fröccs, vagy nagyfröccs néven fut a 2 dl bor 1 dl szódával. A hosszúlépés 1 dl bor 2 dl szódával, a házmester esetében pedig 3 dl borhoz spriccelünk 2 dl szódát. Egy-két régen használt arányt és elnevezést még érdekességképpen megemlítünk: 2 dl bor 3 dl szódával a viceházmester, 4 dl bor 4 dl szódával pedig a lakófröccs.
A bort általában vékony falú és színtelen pohárból szokás inni, mely legtöbbször talpas és kehely formájú.
Alapelv, hogy éhgyomorra nem fogyasztunk bort, ez az ital leginkább az étkezés mellett, után érvényesül. Halhoz, halételhez rizlinget és más hasonló fehér borokat kínáljunk, a halászléhez pedig kadarkát, vagy nyáron az alföldi homok sillereit.
Pecsenyéhez, sonkához közepesen erős borok illenek, mint például a zöldveltelini, vagy a kékfrankos. A bárány és marhahúsokhoz olyan szőlőízű bort adjunk, mint az ezerjó.
A testesebb vörös borok az angolosan sült húsokhoz, hátszínekhez adhatók. A pörköltekhez szinte minden közepesen erős bor adható, a szárnyasételekhez legjobbak a nem nehéz, friss illatú vörös borok. A vadhúsos ételek erős vörös borokat kívánnak.

Sörösbor és egyebek

"Mámori" kolléga borra vonatkozó eszmefutattása az elmélet síkján mesélt Borországról. A januári tavasz elmúltával, a farsangi mulatságok okán is jöjjön néhány gyakorlati ötlet.
Végy ki a mélyhűtőből egy adag mirelit málnát, szórj rá 10 dkg porcukrot, dobj hozzá egy darab fahéjat, néhány szem szegfűszeget, s az egészet öntsd nyakon két deci rummal. Az edényt fedd be, a keveréket tedd hűtőbe egy éjszakára. Másnap a vendégeket várva végy néhány liter vörösbort vagy testes Tokajit. Tölts magadnak egy pohárral, s teszteld a szeszeményt. Készíts teát egy teáskanálnyi finom teából és egy liter vízből. Ha kész a tea, hagyd kihűlni, közben teszteld tovább a finom bort. Az ízesített málnát törd át szitán, a lét keverd el a hideg teával, s legalább egy liter testes borral. A vendégek érkeztéig tedd az egészet hidegre, s közben kortyolgasd a maradék bort. Jégkockával kínáld az italt!
Borra sör, meggyötör - állítják a mámorszakértők. Sörösborivásra pedig csak igen elvetemült mámorvadászok vállalkoztak eddig. De ne adjuk föl, íme egy sörösboros recept!
Tíz deka cukorral forraljunk fel 1 liter jóféle testes bort. Dobjunk mellé némi kardamonit. Ha ez utóbbi hiányzik a háztartásból, maradhatunk a szegfűszegnél, fahéjnál. Egy percnyi forralás után a tűzről levéve öntsünk hozzá két üveg barnasört. Tegyük vissza a tűzre, s forrpontig hevítsük. A tűzről levéve ízesítsük a készítményt egy-két deci narancslével, kevés citromlével. Vastagfalú poharak aljára tegyünk némi aszaltgyümölcsöt, narancs-, vagy citromkarikát, s az így kialakult ágyon kínáljuk a forró sörösbort.

Harmonikus ínyencségek

Csak a valódi "vájttorkúak" sejtik mennyi, mindenre kell ügyelni a borok és étkek párosításakor. Az igazi kínálat összeállítása komoly szakértelmet kíván, borrovatunk némi kivonatos kalauzként szolgálhat.
Az egyszerű szabály, mely szerint fehér húshoz fehérbor, vöröshöz pedig vörös illik, végletekig leegyszerűsíti a problémát. A húsvéti ünnepi asztalra, ha ínyencséget tálalunk, figyeljünk az étekhez harmonizáló borkínálatra. A hideg libamájhoz leginkább a Tokaji Sárga Muskotályos illik. Száraz tokajit tegyünk a tál mellé, ha a libamájat gyümölccsel vagy zöldkörettel szolgáljuk fel. A fennséges libamájpástétomot még feledhetetlenebbé teszi az Oremus pincészet Mandulás Furmintja. Amikor füstölt lazaccal traktáljuk a vendéget, sokféle borral élhetünk: például Barrique Chardonnay, Savignon Blanc fokozza az ízélményt, de nem csalódunk, ha Olaszrizlinget, vagy Somlói Furmintot adunk mellé. Halakhoz száraz fehérek illenek, például a Tramini Chardonnay, a karakterisztikus Somlói Olaszrizling, esetleg a szépnevű Sauvignon Blanc Cuvee.
A hortobágyi palacsinta csodálatos lesz rosé és vörösborokkal kísérve. Így megtisztelhetjük a vendéget Cabernet Francszal, Tihanyi Merlot-val, ha tejfölös öntettel megy a palacsinta, akkor Királyleánykát és Somlói Hárslevelűt kínálhatunk.
A bor sajtokkal is szeret barátkozni. Ha sajttálat készítünk, igen nagy szabadsággal adhatunk mellé borokat, éppen ezért nagy a tévesztések lehetősége is. Vannak sajtok, melyekhez testes vörösek mennek, mint például a Kékoportó vagy a Zweigelt. Más sajtok a siller-borokkal szeretnek egy asztalra kerülni, például Kadarkával, Cabernet Rose-val. A legfontosabb, a bor sohasem lehet olyan, hogy elnyomja a sajt ízét. A rántott sajthoz mehet a Cserszegi Fűszeres vagy a Debrői Hárslevelű, az igazi ínyencek kamembert rántanak, áfonyával körítik, és Kékoportót adnak mellé.
A legokosabb általános tanács, hogy minden ételnél a legdominánsabb ízt vegyük alapul, s ehhez párosítsuk a finom borokat. Kellemes húsvétot, szép és terített asztalokat kíván Önöknek a Külváros mámorfelelőse!

A Tokay

A borkedvelők meglepődnek, ha Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban egy borszaküzlet kínálatában felfedeznek egy palackot, amelynek címkéjén a Tokay felirat szerepel. Így ipszilonnal a végén. Nemcsak ők furcsállják a jelenséget, az általam használt Word szövegszerkesztő is piros hullámos vonallal jelzi, hogy ismeretlen kifejezést pötyögtem be. A gyanakvók hamisításra gondolhatnak, a tájékozottabbak jól tudják, nem ilyen egyszerű a dolog.
A Tokay márkanevet az elzászi borvidéken használják. Ha lehet rokonság két borvidék között, akkor Tokaj Hegyalját és Elzászt testvéreknek lehet tekinteni. Tokaj városa és Elzász borászati központja Colmar azonos szélességi fokon fekszik, a két vidék klímája is hasonló. A vogézek jóvoltából az időjárás arrafele is kontinentális, a hosszú, száraz nyárvégek és az ősz ideálisak a szőlő teljes éréséhez. Elzászban a szőlőültetvények akár száz kilométer hosszan is elnyúlnak észak-dél irányban, kiterjedésük mintegy tizennégyezer hektár. Hegyalján ötezer hektárt művelnek. Mindkét borvidék édes, botrytises borairól híres. A francia borvidéken az édes-borok egy jól felépített, és minden szinten kiváló minőségű termékcsoport csúcsát jelentik. Az elzászi édes-borok-nak már az alapjait is márkává fejlesztették.
Elzász és borvidéke a történelem folyamán folyamatos háborús fenyegetettségben élt, a borművelésben mind a német, mind a francia hagyományok tetten érhetők. Német hagyomány az is, hogy a francia szokásoktól eltérően a borok címkéjén hangsúlyozottan jelenik meg a szőlőfajta neve. Az elzásziak elsősorban szilvánit, rajnai rizlinget, muscatot, fűszeres traminit, pinot blanc-t és pinot gris-t termelnek. Az egyik eredményes fajta az általuk Tokay pinot gris, amin egyaránt értik a pinot blanc-t és egyik klónját, a Pinot Auxerrois-t.
A pinot gris nálunk szürkebarát néven ismert, a Tokay kifejezés pedig valószínűleg a szőlő származási helyére, illetve vélt származási helyére utal. Állítólag a XVI. század végén Lazare de Schwendi tábornok hozatott Tokajból vesszőket, mely tevékenysége mellett Tokaj városának megszállásával is foglalkozott. Ezekből a szőlővesszőkből honosodott meg az ott akkor még ismeretlen szürkebarát. A sztori igazságtartalma bizonyíthatatlan, viszont a tábornok észak-magyarországi hadjárata történelmi tény. Hogy akkor miért nem furmint, hanem szürkebarát került Tokajból Elzászba, az rejtély. Nem lehetetlen, hogy a Magyarországról beszállított vesszők nem a tábornok hadszíntereiről, hanem egészen máshonnan szár-maznak. Az elnevezés mindenesetre megmaradt. Igaz, most már az sem sokáig. Egy nemrégiben megszületett megállapodás alapján a Tokay elnevezést már csak néhány évig lehet használni az Európai Únióban, így Elzászban is. Éppen a termőhely és fajta egyértelműsége, valamint a Tokaji megnevezés védelme okán.

A Bikavér

A magyar borivók körében - nem beszélve itt most a szakmabeliekről meg a vájttorkúakról - a legismertebb vörösborfajta a bikavér. Ennek ellenére, csakúgy, mint más boroknál, a bikavérrel kapcsolatos ismereteink felszínesek.
A bikavér megnevezés kizárólag magyar boroknál fordul elő. Szekszárdi és egri borvidékek pincészetei egy-aránt forgalmaznak e név alatt borokat. Természetesen vitatott, hogy mely vidéket illeti az eredetiség címkéje, ki használta előbb a nevet. A Bikavér kifejezést először egy múlt századi dokumentumban említi Garay János a szekszárdi borral kapcsolatban. Az egriek a török korra teszik a márkanév megszületését. A század elején készítettek először tudatosan bikavért a szekszárdi és az egri pincékben. A szocialista gazdaságpolitika szekszárdot el-tiltotta a bikavér márkanévtől, Tolnának a rendszerváltás adta vissza a név használati jogát.
A bikavér forgalmát a készítési mód határozza meg, ebben mindkét borvidék alapelve ugyanaz: legalább három szőlőfajta borának házasításával állítják elő. Ennyiben rokon a bordói Medockal, ahol szintén háromféle bort házasítanak. A bikavérrel kapcsolatos fenntartásoknak van némi alapja. Azoknak, akik úgy vélik, hogy a legjobb borok önállóan jelennek meg a piacon, igazat kell adni, főleg az elmúlt évtizedek hazai gyakorlatát tekintve. A bikavér név degradálásához vezetett, hogy a gyengébb borokat elházasították, s bikavér néven remélték eladhatóvá tenni. A borban tréfát nem ismerő családi pincészetekben vallják, hogy a bikavérnek, bizony csúcsbornak kell lennie. Egerben szabályzatot alkottak, melyben megfogalmazzák a márkanév használatának feltételeit. A szekszárdiak lelkiismeretes termelői is ezen alapelvek elfogadására törekszenek. A hazai borkultúra fenegyerekei a bikavér tekintetében is a nagyobb elismertségre törekszenek, s vallják, hogy bikavérben, akár szekszárdi, akár egri, óriási lehetőségek vannak.
A kereskedelemben kapható bikavérek skálája igen széles. A satnyától a kiválóig. A pár száz forintostól a kétezer forintosig, minden föllelhető. A legfontosabb, hogy az ár önmagában nem garantálja a minőséget. Ittunk mi már értő torkok társaságában több mint ezer forintért árult 1994-es bikavért, mindenki katasztrofálisnak minősítette. Ugyanakkor találkoztunk olyan 1995-ös bikavérrel, melyet alig több mint 400-ért kínáltak, s kellemes, jól iható bornak találtuk. A műkedvelő, de minőségár viszonyra kényes borivók legjobban teszik, ha megbízható szakboltba mennek, olyanba, ahol törzsvásárlónak kijáró tanácsot is kapnak vásárlás előtt.

Kulacska

Régi igazság, hogy az ital nem való mindenkinek. Egyesek szeretnek inni, de nem tudnak, mások innának, ha lenne mit. Ismerek olyanokat, akik az első korty után lerészegednek, de olyanokat is, akiknek ez ivás nélkül sikerül. Az italt - a szexszel ellentétben, ahol alig 100 pozitúra változik - 1000 féleképpen lehet élvezni. Meggyőződésem - figyelembe véve a jó nedű előállítását és csomagolását -, hogy csak az jutott el igazából az élvezetek csúcsáig, aki lapos üvegből (jobb magyar szó nincs rá, ezért nevezzük kulacskának) fogyasztja el mindennapi italát. A szívünkön melengetett kulacska valami egészen különös. Mindennek egyszer lejár a szavatossági ideje, meg kell hosszabítani az útlevelet, idő múlásával változtatni a lencse dioptriáját, ajánlott a kártya- és teniszpartnereket is lecserélni, vele azonban más a helyzet. Az üvegből vagy minőséges ötvözetből készült lapos kulacska kivétel. A gondosan karbantartott becses tárgy számtalanszor feltölthető és kiüríthető, mindenhol és mindenkor használható. Emlékszem, Lengyelországban a hadiállapot ideje alatt a kocsmákban és szeszkimérőkben tilos volt üveges vodkát árulni, délelőtt pedig a legtöbb helyen szesztilalom uralkodott. Arra viszont nem volt példa, hogy a pultoslány vagy a pincér elutasította volna a kulacskával jelentkező kuncsaftokat. Rendre mindenkinek feltöltötték a lapos üvegét, és ezért érdekes módon a többiek - akik hiába könyörögtek piáért - sem lázadtak. A kulacska abban különbözött édes testvérétől, a testes robusztus kulacstól, hogy intimebb, olyan, mint egy fogkefe, aranylánc vagy zsebbe rejtett óvszer. A kulacsot általában azok használják, akik hosszabbrövidebb ideig távol maradnak a civilizációtól: katonák, favágók, pásztorok, hegymászók. Vele ellentétben a kulacska nem való mindenkinek, legkevésbé a részegeseknek, mert azok nem ismernek mértéket, de a józan bolondoknak sem, akik végső elkeseredettségükben nyúlnak a pohár után, hiszen a kulacskának mértéke van. Az ínyenceknek, gourmandoknak találták ki, vadászoknak, halászoknak és azoknak, akik sohasem tudják pontosan, mikor érkeznek meg oda, ahova elindultak. A vonatra mindig fel lehet szállni menetjegy nélkül, de a kulacska hiányával az utazás elviselhetetlen kellemetlenségekkel járhat, valóságos gyötrelemmé alakulhat.

Léteznek egészen gyakorlatias okok is, amelyek a kulacska mellett szólnak. Manapság egyre több helyen tiltják a munkahelyen történő alkoholfogyasztást és akkor a házsártos, pedálozó főnökről nem is szóltunk. Semmi gond, csak ellenőrizni kell, hogy hűséges útitársunk megtöltve a helyén van-e. Természetesen a pohár gyanánt használt csavaros kupakra is ügyelnünk kell, nehogy a drága nedű kifolyjon. A kabát vagy zakó belső zsebét sem árt időről-időre megvizitelni. A lyukas zsebből kihulló aprópénzt, gyújtót, cigarettát lehet pótolni, de a kulacskát semmiképpen. Ha a helyén van, semmi sem érhet bennünket váratlanul. Jöhet felhőszakadás, szél, zivatar, fogfájás, elromolhat az autó, elfoghat bennünket a gyógyíthatatlan melankólia, bármi, be leszünk biztosítva. A kulacska minden fájdalmunkat enyhíti, feldob és jókedvre derít, visszaadja megingott önbizalmunkat, új erővel tölt fel. Állandó ihletforrás, melegség, amely tart, érintés, amely nemesít, a kimondhatatlan esszencia - maga a beteljesülés. A kulacskával nincs sietség, kapkodás, fájdalom, méreg, minden a helyén van. Vagy ha mégsem, rövidesen oda kerül.
(tuti)

Népiesen a borról

o Ennek a bornak sem kerepeltek.
o Azóta szereti a bort, amióta rágni nem kell.
o Csak kétszer szereti a bort: ávemária előtt és ávemária után.
o Nem iszik bort, csak az árát.
o Borral mosdik, kolbásszal törülközik.
o A bor még az égzengésre és az aludttejre is jól esik.
o Ahol a bor az úr, ott az ész koldulni jár.
o Bor, amennyit én akarok; búza, amennyit az Isten ad.
o Bor hajtja a lovat, zab viszi a szekeret.
o Bor nélkül szegény a vendégség.
o Bor, pecsenye nélkül a szerelem meghűl.
o Bort a serre idd egyszerre, sert a borra hagyd máskorra.
o Bort hord a ló, mégis vizet iszik.
o Bort iszik az útonjáró, akár szegény, akár báró.
o Jó a bor meg a foltos nadrág.
o Jobb a jó bor kulacs nélkül, mint a kulacs jó bor nélkül.
o Jó bornak, jó embernek eredetét ne keresd.
o Jó bor, szép asszony embert kíván őrzésre.
o Könnyen terem a jó bor, ha kapa a bikája.
o Megveri a bor az embert, meg az asszony szája.
o Többen halnak borban, hogysem a tengerben.
o Borbarát van, de bajbarát nincs.
o Bortól okosodik a szamár.
o Nem szereti a bort, csak a szőlő levét.

A Nagy Hordó- expedíció

A jóléti államok polgárainak az ezredvég közeledtével egyre erősödik az extrém élmények iránti igénye. Akinek hazáját nem fenyegeti közvetlen háború, nincs éhínség, földrengés vagy árvíz, kénytelen valamely mesterséges adrenalinszintugrató technikát alkalmazni. A puhányoknál ez a horrorfilmek látogatásáig terjed, az elszántabbak meccsre járnak, a rafináltabbak az egészségügyi kivizsgálást választják. Az eddig említettek legfeljebb csak nézői az igazi adrenalinvadászok akcióinak, tévében bámulják a divatos, extrém sportok művelőit, a túlélő, kalandtúrákról pedig a lapokból értesülnek.
Mi ne vacakoljunk, kezdjünk el módszeresen izgalmat vinni életünkbe, szervezzünk expedíciót egy boroshordóba.
A borkalandtúra alapja a profi felszerelés. Szükségeltetik alkoholálló hívásfelszerelés erős lámpával és megfelelő műszerekkel kiegészítve.
A hordóba induló túra két alaptábora között választhatunk. Veszélyesebb, de egyszerűbb, ha sikerül helyet foglalnunk egy nagy valószínűséggel préselésre kerülő szőlőszemben, és így megvárni, amíg a hordóban találjuk magunkat. Ha egyenesen az erjedésnek indult mustba ereszkedünk, nehézséget jelenthet a jól őrzött borospince belterébe való bejutás, a lé felszínére való leereszkedés.
Ne feledkezzünk meg a megfelelő elméleti, pszichikai felkészülésről sem. Tartsuk szem előtt, hogy a borászat szubjektív tudomány, ugyanakkor ne feledjük, hogy kőkemény fizikai és kémiai törvények vezénylik a boroshordó belsejének történéseit. Az objektivitás okán legyen nálunk a zavaros, pezsgő lébe való alámerülés során mustfokoló, savtöménység-mérő, nyomásmérő.
Legyünk tisztában a meghódítandó közeg emberre gyakorolt hatásaival. A navigáció során veszélyes lehet a murci azon tulajdonsága, miszerint a fellegekbe ragadja ítélőképességünket, csorbítja tisztánlátásunkat.
Tudjuk azt, hogy egy ilyen vállalkozás, a kalandtúrák sajátosságát követvén, igen költséges. Jól tesszük, ha gondoskodunk szponzorokról, pincészetek matricáit biggyeszthetjük védőruhánkra, sajtótájékoztatón ugraszthatjuk a közvéleményt.
Expedíciónk sikere már a meghódítandó közeg kiválasztásakor eldőlhet. Így figyeljünk rá, hogy vizsgálatunk és utazásunk tárgya mely borvidék, pincészet, dűlő terméke. Biztonságunk érdekében olyan borkészítő műhely hordóját válasszuk, ahol a termelők, hitelesség erősítése okán is, szakértővel vizsgáltatják, követtetik nyomon a bor fejlődését már az első hónapoktól kezdve. Kellemesebb lehet az utazás, ha meggyőződünk arról is, hogy közegünk hektáronkénti termelése nem haladja meg a szakma által elvárt hektoliter értéket. Rossz választás, "csinált" közegbe való kerülés nem csak expedíciónk sikerét, de életünket is veszélyezteti.
Ha tartjuk magunkat a fenti instrukciókhoz, minden reményünk megvan arra, hogy küldetésünk második felét egy letisztult, kellemes közegben, csinos palack által határolt folyadékban tölthetjük.

Szőlőbeli paráznaságok

Nem tudom, a száz-kétszáz évvel ezelőtt élő őseink mit tudtak volna kezdeni az ilyen kifejezésekkel, hogy húskommandó, áramkommandó, borkommandó stb. Egy bizonyos, elmosolyodtak volna rajta, a szőlészettel foglalkozó gazdák pedig valószínűleg rákérdeznének, minek a kommandó, amikor itt van nekünk a mi hegybíránk, meg a hegycsőszünk. Nos a szőlőhegyi jogszokásokról tanúskodó jegyzőkönyveket lapozgatva számos érdekes adat birtokába jutottunk: pl. hogyan viszonyultak eleink a föld eme nemes ajándékához, hogyan őrizték a termést, és miként büntették a szabályszegőket. A "hegy gyűlésének" alkalmával a szőlő tulajdonosok előtt felolvasták az artikulusokat (törvénycikkeket), amelyeket a jelenlevők igen szigorúan vettek. Ha például valaki nem jelent meg a vezetők közül "ezen személyek büntetődtek egy pár gyertyára, ha csak betegség vagy betegségbeli közönséges hivatallyában való foglalatossága nem tartóztatta hátra." (1807) A törvény szigorúan meghatározta, mikor lehet, illetve mikor nem a szőlőhegyen tartózkodni. Tiltották a káromkodást, a parázna cselekedetet, a verekedést és perlekedést, és a legkisebb lopásért is meghatározták a büntetést. Külön artikus rendelkezett még arról, ha valakinek a gyümölcsfája a szomszéd szőlőjébe hajlik át, miként kell eljárni. A szőlőbeli paráznaságokért testi büntetést is alkalmaztak. Jól bizonyítja ezt a következő példa:" 1849. esztendő Február hava 27-én Nagy Czétényi hegyünkön a következő bűntett vitetett véghez; és ugyan: Kása János aggott öreg ember egy juhásznővel, kinek férje Buzián ferencz, a pinczében paráznaság véghez vitele végett zárva elfogattak - az asszony azonnal a peregek (a hegybíró helyettesei - a szerző megjegyzése) álltal elfogatott reá következő napon, vagyis Febr. 28-án törvény kiszolgáltatás és büntetés végett a pereg házához idiztetett mind egyik mind másik mi ennek következtében lelki ismeretünkön viselvén ezen fertelmes vétkett következő ítéletet hoztunk: a fejér személy 12 pálcza ütésre ítéltetett, Kása János özvegy öregember pedig 24 r forint fizetésre, mely ítéletünket azonnal végre is hajtottunk..."
A büntetéspénzt a szőlősgazdák általában közdolgokra fordították: Szt. Mihály lovának készítésére, javítására, templomi gyertya vásárlására stb. A szőlőhegyi paráznaságot nem csak a közerkölcsök miatt büntették szigorúan. Az élő néphitből vett példák tanúsága szerint az erkölcstelen magatartás káros hatással volt a szőlőtermésre, a terméseredményre, a bor minőségére. Ilyképpen az egész közösség érdekei voltak veszélyeztetve. Az ünnepnapon, vasárnapon stb. történő munkák ugyancsak veszélyesnek minősültek és szigorúan büntették a szabályok, az évtizedek alatt kialakult szokások megszegőit. A mai gazdák közül egyesek lőréből, cirokból, cukorból és a jó ég tudja még mi mindenből készítik a bornak csúfolt kotyvalékot és a busás haszon reményében elégedetten dörzsölik markukat.
A múlt századi drákói törvények értelmében ötven pálcza ütés esetükben biztos hatásos nevelőeszköznek bizonyulna, akkor elgondolkodhatnak azon, hogy hamisítsanak, vagy csak paráználkodjanak.
tuti

Lassú bor

A borivás legalább annyira alapvető és ősi emberi tevékenység, mint a szerszámkészítés. Minden bizonnyal már az eszközhasználat korai szakaszában felfedezték őseink az erjedő gyümölcsök fogyasztásával járó következményeket. Mondhatjuk a bor maga is egyfajta eszköz, lélekformáló szerszám, gondolatainkat, lelkünket formáljuk, alakítjuk általa. Tudatunk nem más, mint a módosításra való nyersanyag, folyékony szerszámmal alakítjuk, kortyintva érjük el annak magasabb rendű szervezettségét.
A szerszámok használatával járó időnyereség hiedelme érdekes módon még mindig jól tartja magát. Egyre rafináltabb és gyorsabb eszközeinkről azt hiszszük, általuk időt nyerünk, fáradtságot takarítunk meg. Dehogy! Mert a megtakarított időt arra fordítjuk, hogy újabb fárasztó tevékenységbe kezdjünk, gyors járműveinkkel hiába haladunk egyre sebesebben. Mihez kezdünk a megtakarított, vagy ha úgy tetszik, talált idővel? Az lenne logikus, ha élnénk vele, mintegy elfogyasztanánk. Ehelyett lépten-nyomon bebizonyosodik, hogy időt nyerni nem lehet, de legalábbis nem erkölcsös. Aki valóban nyer, azt korunkban lustának, restnek, élhetetlennek tartják. Mára kizárólag a restek kiváltsága, hogy az idővel sajátjaiként rendelkezzenek. No meg a borivóké. A borivó, amikor nyári alkonyatban kerti asztalhoz ül cimboráival poharazni, még ha nem is fogalmazza meg, tisztában van vele, a sebesség, a hatékonyság esetében nem arra való, hogy még meszebbre és még gyakrabban menjünk. A balgák nem időt nyernek, hanem magát a sebességet. Szabadidejük egy perccel sincs több, inkább egyre kevesebb.
A boriváshoz idő kell, ám a pohár fölött eltöltött idő valóban a miénk. A bort nem azért isszuk, hogy időt nyerjünk. És mégis. A kellemes, nyugodt perceket valóban megnyertük, az már csak a miénk, és azé, aki társunk volt a pohár mellett, mesterünk, vagy éppen inasunk a folyékony szerszám bevetése során.
Rampás

Borok, leánykák

Hosszabbodó nappalok, fényélmények köszönnek ránk, a hormonszintünk emelkedik, kabátot váltunk és diáklányokat nézegetünk a város utcáin, s tán még az öreg szomszéd nénit is kedvesebben köszöntjük. Csípjük nyakon az alkalmat, ragadjunk ürügyet -"márciusnyóc"- szenteljünk figyelmet a környezetünkben élő asszonyszemélyeknek. Viszünk majd virágot, potya puszik érik arcunkat, melyek némelyikéről azt képzeljük, ígéretesek. Aztán persze megkínálnak némi itókával, és itt jön most a lényeg, mert felebarátnőinkről bizony sokat elárul, hogy milyen itallal kínálnak bennünket. Aki csak sört tesz az asztalra, az vagy fantáziátlan, vagy lemondott már az élet jobbik feléről, s ez nem korfüggő, mint lentebb majd látjuk. Ha az illető hölgy erős itallal traktál, akkor ne ítéljünk elhamarkodottan, ez a nő lehet átlagos, de lehet, hogy csak mi nem hozzuk felszínre rejtett értékeit.
Az igazi az, amikor bort vesz elő a kedves. Vegyük szemügyre őt, s érdeklődéssel ízleljük borát is. Figyelemre méltó a nők és borok jellemzésekor használt kifejezések hasonlósága, mondhatni, léteznek a szebbik nem értékelésének borászati aspektusai. Ha a dolgok lényegét vágyunk meglelni, feledjük az olyan kézenfekvő képeket, mint a tüzes bor és nő, hogy a vörös jelzőről ne is beszéljünk. Az első pohár kölcsönözte éleslátás megajándékoz bennünket annak megértésével, miről beszélnek a borszakértők, amikor nem tolakodó illatot emlegetnek, legömbölyödött savakról vagy éppen méltóságteljességről beszélnek. Forgassuk a második pohár kortyait hoszszan a szánkban, s gondolkodjunk el a fanyarsága kissé túlzó meghatározáson, értelmezzük a robosztus jelleget hordoz kifejezést, figyeljünk az utóíz hosszára. Már az illatban felfedezhetünk gyümölcsös ízeket, a lágyság ígéretét, vagy éppen a megfelelő érleltséget.
Léteznek elegáns borok, finom fajtazamatokkal, vannak, élénkek, érdesek, fiatalosak, sőt fejletlenek is. Aztán, ha a szakértő valamely nedűre kijelenti, hogy nagybor, az már oly ritka, mint az élmény, mikor olyan lánnyal találkozol, kihez fogható csak egy-két alkalommal keresztezi életutadat, s kire mindig emlékezni fogsz.
Egy bizonyos leánykáról olvashatjuk a szakirodalomban: illatához el kell képzelni sok tavaszi virágot, érett citromot és egy picinyke mogyorót is. Ízét édesség vezeti, mely szépen beépült... és így tovább.
Hajtsuk fel a harmadik pohár bort, s nyugodtan jelentsük ki - ha valóban így is gondoljuk -, ez bizony méltóságteljes bor volt barátságos, kedves utóízzel.
mámori

Borszellem

Az asztalon egy üveg bor, meg kéne inni, társ is akad a mámorkeresésben. Ha csak egyszerűen ivásra adjuk a fejünket, annak némi pejoratív utóíze van, fogyasztani tán illőbb lesz, hihetnénk. Fogyasztói kultúráról hallottunk már egy s mást, a borkóstolás esetünkben igaztalan megjelölés lenne. Kortyolgatás közben van rá idő megvitatni, miképpen kell hát helyesen eljárni, ha a bor szellemét, a borszellemet kívánjuk megidézni.
Nem szeretünk fogyasztani sem, ez valami olyasféle hangulatot ébreszt az emberben, mint a gyorséttermek, melyek szlogenjei nem tartalmazzák azok lényegét, sőt eltitkolják ezen intézmények valós üzenetét, miszerint fizess, fogyassz, és minél gyorsabban tűnj el a fenébe. A fejlett világ fogyasztóinak kinevezett társadalma magáévá tette e jelszót: mindent gyorsan megszerezni, minél többet fogyasztani, gyorsan célhoz érni, ami együtt jár azzal a hallgatólagos közmegegyezéssel is, hogy minden pótolható, pótlandó.
Jó lenne megtanulni a nem fogyasztói magatartást, például a mexikói varázslók meszkalinhoz való hozzáállását. Mi lenne, ha nem hinnénk abban, hogy létezik egyszer az anyag, és annak hatása közötti szakadék, ha elvetnénk a bor és mámor kettősségébe vetett hitünket? A mekka tudós ember, amikor a kábítószertartalmú növénnyel él, metafizikus valóságba lép, s ezt a másik világot nem választja el esetében semmi az általunk valónak vélttől. Analogikus megközelítésünkben ez azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, hogy a bor tudja, és ő maga eldönti miképpen hat ránk, s ezáltal ugyanolyan racionális világot tárhatunk fel, mint azt megszoktuk. A transzcendencia mintegy kiszámíthatóvá válik. Ismerjük őt, tudjuk mi az, amikor felébred benne a birtoklási vágy, ártalmassá és veszélyessé válik. Ha elfogadjuk a bort, mint valódi létezőt, megpróbáljuk nem valaminek, hanem valakinek látni, sokat nyerünk. Világos elmét nyerünk, szövetségesünkké tesszük, s nem próbál meg bennünket elveszejteni.
A borral, mint jó baráttal találkozni. Erre kell készülni, minden pohár előtt. Nyugati kultúrán edződött agyunk e ponton belefárad az értelmezésbe, nem látjuk a tőkétől a szőlőparcellát, s még kevésbé magát a bort. Marad a hit, a jövőbe vetett hit az üres üveg felett, hogy nemsokára újra találkozhatunk vele.
Kémeri Attila Rampai

Bor-hal-híd

Az alábbi szöveg mellőzi az iróniát, olyan, mint egy Aradszky László kazetta véresre hallgatva. Prózánkban meggondolatlan közlésekkel élünk, befogadására az alábbi módszereket ajánljuk:
A felháborító és/vagy érthetetlen kifejezéseket egyszerűen hagyjuk figyelmen kívül.
Ez a szöveg arra jó, hogy megtudjuk, mi a fontos.
Ez a szöveg világossá teszi, hogy mi a lényegtelen.
Amennyiben nem értünk egyet, nyugodtan dőljünk hátra és hagyjuk figyelmen kívül az egészet.
- Ugyan, szívem, vedd már fel végre az új pólódat -, szólt a kedvesem, - és nézzünk ki a halfesztiválra!
Egye fene, gondoltam, eriggyünk, oszt' nézzünk a bogrács fenekére. Sóhajtottam, kinyitottam a billegő szekrényajtót, kivettem a félelmetes ruhadarabot, széthajtogattam. Fehér, 80% cotton, 20% polyamid, szív fölött UFO-val, XL. Gyorsan belebújtam és esernyőre kaptunk.
- Lehet, hogy zuhogni fog - súgtam babámnak és belékaroltam balról.
A híd alatt egy visszataszítóan energikus versenyzővel elegyedtünk beszédbe, aki a gőzölgő bogrács fölött kijelentette, hogy a fesztiváloknak az a sajátossága, hogy tömegeket vonzanak.
- Jó, jó lesz a juhfark. - mondtam a babámnak és megnyaltam a fakanalat, amit a borvirágos hallélovag tolt elém.
- Ez itt nem más, mint a halgyűlölők találkozóhelye - mondta a szakács és pimaszul méregetni kezdte a barátnőmet.
- Ugyan már, ez itt csak marketing - szólt bele eszmecserénkbe egy vidám háziasszony.
- Egy ilyen rendezvény minden programjával és dicsőségével együtt megállíthatatlan, ugyanakkor egyszerre lehet borzasztó és felüdítő! - ordította felénk valaki a tömegből.
- Á, nem visznek ezek bennünket sehová, - fordult hátra egy otromba alak, aki addig háttal ült felénk, kezében műanyag söröspoharat tartott - és bármire is vonatkozzék a borivás, illetve halevés elnevezés, olyan tevékenységeket jelöl, jelölnek, melyek több százszorosukra nőnek! Esti ötleteink pedig csak jó szórakozást jelentenek.
- Milyen nőnek? Nőt akarok! - ordította valaki.
- Bort akarok! - ordítottam én.
- Huh! - hallatszott a tömegből.
- Itt a borod. - mondta a kedvesem, közben meg lehalászlevezte az ufós pólómat.
- Úgy is én mosom ki, - mosolygott és szakácshoz fordult: - milyen bort inna?
A borvirágos most nem figyelt rá, hanem egy történetbe kezdett.
- A halak, azok csak halak. Életüket lében töltik, s haláluk után is lében lét a sorsuk...
- Lében, und lében laszen! - artikulálta az előbbi gazdátlan bariton.
- Igyá' mán egy kis bort! - mondtam a szakácsnak.
- Bocs - súgta az én babám, mert most meg egy kis borocskát löttyintett a pólómra.
- Na szóval, ott tartottam - hallatszott a borvirágok alól -, hogy a hal lét, mint olyan, képtelen megérteni magát a hallét.
- Ollé! - ordította a baritonunk - Nőt akarok!
- Annál is inkább - folytatta a merengést emberünk a bogrács gőze mögött -, mert őt, magát, mármint a halat, megevés után lével, miszerint borral locsoljuk.
- Nőre bor - mindenkor! - kiáltotta a bariton, és végre megláthattuk. Egészen mellénk keveredett és kérlelni kezdte a hallé csinálóját:
- Mondj valamit a nőkről! A szakács megszánta és énekelni kezdett:
- A hal, az hal. De a galamb, kérem, az egészen más. Évek óta etetem a galambokat, sok ezer galambot megetettem már. Egyszer azonban volt egy galamb, egy csodaszép madár, de ez a galamb egészen más volt, mint a többi:Tojó volt...

Győr, bor, csitt

Van egy ember, annak egy üveg bora meg egy báránya, ez utóbbihoz egy káposzta, és még egy farkas is. Próbáljuk megfejteni a klasszikus feladványt, hogyan vihetjük át őket a folyón anélkül, hogy megennék egymást. A probléma elméletileg ésszerű megoldása bizonyos körülmények közepette nem igazán működik, amikor a valóság konfliktusaival kerül szembe.
No lássunk neki! Fogom a birkát, átviszem, kiteszem a túlparton, és visszaevezek. Fogom a káposztát, beteszem a csónakba, kinyitom a bort, a dugót zsebre vágom (jó lehet még valamire), iszom a borból. A lé által kölcsönzött éleslátás következtében behelyezem a farkast is, nehogy közben meglógjon a fránya toportyánja. Evezés, tűz a túloldalra, fittség, enördzsi. Amott ki a káposzta, be a birka, farkas marad a csónakban, gyerünk vissza. A parton kidobom a birkát, elindulok vissza a farkassal, akit közben borral itatok, hogy még jobban élvezze az utazást. Magam is iszom egy kicsit a káposztás oldalon, és végre kiteszem a farkast. Huh, jól ki vagyok már fáradva, de nem jött még el a pihenés ideje. Annál inkább a borivásé, gluggy, gluggy. Evező vasmarokra, káposzta be, csobb, csobb, máris ott állok a báránnyal szemben, azon dilemmázok, nem kéne-e hagyni a fenébe a büdös gyapjasát, szerezni még egy üveggel, és eliszogatni a fövenyen lompos komával. De nem, nem adom fel. Kivágom a partra a káposztát, betuszkolom a gyapjast és bográccsal fenyegetem, amennyiben vonakodna a másik evezővel beszállni a melóba. Birka evez, magam végre lazíthatok egy kicsit, adok a borból a barinak, úgy teszek, mintha nem venném észre, mennyire kifáradt a pára a nagy lapátolásban. Na, Ágnes, ugrás a partra szaporán, mondom neki, és már húzok is vissza a káposztáért, dicsérem magam, van nekem sütnivalóm, mégiscsak összehozom a dolgot. Közben arra a demizsonra gondolok, amit a túlparti borkimérésben vettem és a bokrok közt rejtettem el.
Na gyere a csónakba te káposzta, kel lesz nekem, mondom neki, ő persze hallgat, nyugisan forgatom az evezőt, lelki szemeim előtt aranyszínű tokaji lebeg, szép az élet.
Ahogy közelít a túlpart, mintha gyanús bégetést hallanék. Idegesen kötöm meg a csónak kötelét, látom, a farkas hortyog a parti bokrok közt, a birka sehol. A fövenyen valami fehérségre leszek figyelmes, közelről látom, hogy az bizony báránybunda.
Mit csináltál Ágnessel, rúgok bele az ordasba, fogom az evezőt, verem a pofáját, őrjöngve siratom kedves állatomat. Az álnok vinnyog a fák közt a földön, tekintete lupus, akarom mondani lapos, sírva simogatom a káposzta fejét, amikor egy demizson landol mellettem a homokban, issza föld az értékes nedűt. Aztán Ágnes, az én kis barikám, ez a szégyentelen szajha, vihogva mellénk rogy a homokba, pofáján részeg grimaszok, kancsal és koszos, bundája sehol, anyaszült meztelen, odabotorkál a demizsonhoz, meghúzza, édes gazdit emleget, megint ledől a földre, elalszik.
Csitt.

Borlövészet

Lézengünk a Mátyás téren, van vagy harminckét fok, délután három múlt, a misének vége, a búcsú még be sem indult. Rajtunk és a kókadt, izzadó mutatványosokon kívül még négy gyerek bírja az irgalmatlan kánikulát, kóvályognak a hevenyészett sátrak között és vízipisztollyal egymásra lövöldöznek. Kéne egy sör, meg egy hajgumi, a lányok kínlódnak a hajukkal. Hajgumit az egész soron nem találunk, veszünk néhány mókás hajcsatot.
Az elkövetkezendő néhány órában talán csak a szalmakalapárus reménykedhet némi forgalomban. Ugyan már, maguk vennének mézeskalácsot ilyen kánikulában? Veszünk egy sört; persze, természetes, hogy hideg, mondja a haspólós pultoslány miközben a hűtőládában matat. Hát persze, hogy nem elég hideg. Bor, vörösbor? Az nincs.
Céllövölde van vagy három-négy. Az árak egységesek, gondolom valami íratlan árkartell alapján egy golyó, egy lövés mindenhol egy százas. Az első bodegában szikár asszonyság, arcán az évek bosszúsága, pokolba kíván bennünket, mellé is lövünk mindkét próbálkozásra.
A másik céllövöldéből vidám bácsika invitál. Szeme csillog, pocakja tekintélyes, örül nekünk. Háta mögött filléres bóvlik sorakoznak egy, két, és három pálcikán. "Csak az eltört pálca számít." A pult mögött kis asztalon borok sorakoznak. Fél literes karcsú palackok, van fehér, meg vörös is. Fölötte két pálcán filctollas felirat, hogy BOR. Két lány a hátam mögött, csak le kéne lőni azt a borot, had lássák, hogyan vadászik az urbánus pasi. Nem, nem a palackot kell eltalálni, jól is néznénk ki. No, maradnak a pálcikák. Az első lövés oké, pálca törik. A céllövöldés őszintén örül, töri a légpuskát, már tuszkolja is be a másik skulót. Adom a százast, célzok, izzad a tus a vállamon, takk, talál, de nem törik a pálca. A bácsi kissé csalódott. Na, azt mondja, durrantson neki még egyet, ha talál, felmegyek egy hideg palackért. Harmadszorra sikerül, a barátságos mutatványos hátul bemászik a lakókocsiba, nemsokára párás palackkal tér vissza. Kinyissam, kérdezi. Hogy a fenébe ne, mondjuk, és eltűzünk műanyag poharakért.
A nedű jóval hidegebb, mint ahogy azt a gasztronómiai jegyzetek írják, de most éppen így jó. Elfogy a bor, a kedvesem megölel, jól tudsz lőni, dicsér meg. Ja, mondom én. Kidobjuk a ronda poharakat és biciklivel tekerünk a reptér felé

Borfondír

Borban az igazság. Bár posztmodern világunkban az úgynevezett igazság idézőjelek közé szorul, a kérdőjel meg úgy kunkorodik mögötte, mint szőlővesszőn a kacs. Nem csoda, ha nevezett italban nehéz felfedezni az említett szubsztanciát. Képzelőerőnk fogytán nem marad más, mint ihlet reményében pohár után nyúlni.
A bort némelyek tablettával helyettesítik. Bizonyos borcsinálók meg italunk anyját, magát a szőlőt űzték ki vegykonyhájukból. Tolerancia-divatos korunkban a "mindenkinek a maga igazságát" elvet bátran helyettesíthetnénk a "mindenkinek a maga tablettáját" gyakorlatával. És ez végeredményben nem más, mint az igazság tettenérhetetlen voltának elismerése. Ezt bizony nem lehet, illetve lehet, de igazságellenes lelkiállapot szeretni. Tabletta mégis van, tablettás bor is van. Isszák és hiszik, jó lesz így is...
Egyszerű lenne azt mondani, hogy a kiút minőségi borok ivásában keresendő. A tanács igazságtartalmát, mint szódavíz a maligánfokot, csökkenti, hogy minőségi bort könnyebb rendelni, mint minőségi életet. Ünnep- és hétköznapjaink tartalma nem rendelés kérdése, igaz némelyek szerint esetleg elrendeltetésé.
Minőség és igazság híján, mi marad a borivásból? Mi marad az élvezetből? A mámor. Talán... Ahogy vesszük. Üveggel a kisboltban, pohárral, asztalnál felszolgálva, netán kannásan. Brrr.
Kereshetjük az igazat, illetve ihatunk harsányan vagy visszafogottan, bölcsen vagy dühösen, esetleg kanosan is. Vagy üveges szemekkel. Utóbbi esetben a magunk elé meredés befejeztével ügyeljünk arra, mit váltunk vissza.
Vélt vagy valós igazság, bizonyos fokú örömérzet - mámor - irtózik az űrtől, csomósodik, többet kíván: mindenkinek hinnie kell valamiben - mondta egy igazságkeresésben még meg nem fáradt elme, kiitta poharát, s így folytatta: azt hiszem, iszom még egy pohárral.

Az elvarázsolt park

Soha nem lehetett poharat látni a kezében. Ez tűnt fel neki. Nem mondhatni, hogy kirítt volna a fesztiválközönség sorából, nem, nagyon is rendben volt a lány ott, de valahogy mégis. Ahol napok óta mindenki szép finoman poharazgatott, borokat, söröket és unikumokat fogyasztott, asztalok közt egyensúlyozott, ott ez a lány tiszta szemmel járt-kelt, állt szóba a fesztivál résztvevőivel, de poharat, azt aztán soha nem vett a kezébe.
Meg a szeme. Ami kiemelte, az asztalok és borosüvegek fölé helyezte gazdáját, decens ruhácskájával, kis hátizsákjával. Jó volt őt nézni. Jó volt meginni egy pohár Villányit, aztán megkeresni a látványt, élvezni a képet, érezni a közelítő mámor és az általa sugárzott titkos-szép nyugalom, a boldogságra való képesség sajátos keverékét.
Aztán az egyik napon, amikor a szépszemű egyedül ücsörgött, odament hozzá és feltette a kérdést, mennének-e ki együtt egy bizonyos faluba, ahol gyönyörű kastélypark rejt bűvös gondolatokat. Esetleg megihatnának egy pohár borot is. Így mondta, hogy borot, mert szerette ezt a szót. Szavat. Gondolatot.
A parkban bűvös dolgokról beszélgettek, a szépszemű levetette a szandálját, mosolyogva gyalogolt a szép gyepen. Ez tetszett neki, ő is így szerette. Aztán félmeztelen, cipő nélkül hasalt a fűben, keveset beszéltek, sokáig hallgattak. Mondom, elvarázsolt helyen jártak. De csitt, ne tovább, mert a nyomdafesték giccsre váltaná mindazt, mit veszni hagyni kár.
Azon a délutánon az elvarázsolt parkban még a borokról is megfeledkezett. Este táncolni láttak négy gyönyörű, erős embert, három lányt és egy fiút, és elfelejtettek tapsolni, amikor vége volt. Hajnalban kibontottak egy üveg Villányit, és a sok szépség okán még a lány is elkortyolt néhány pohárka hegylevet. Aztán sétáltak a városban, és egy nagy tér sarkán a szép szemek észrevétlen könnyel lettek tele. Értette is meg nem is a nagy sírás okát, nem szólt abba bele, mert ha kell, hát hadd kelljen. Hazament a lány, el sem búcsúztak, ő visszament a Villányijához, így kellett lennie.
Nem látom már soha, gondolta akkor, de amikor a vonatot várta, egyszer csak kis hátizsákot, tartózkodón szép lebegést vett észre. Pest felé, kérdezte a lány, hát igen, mondta erre.
Majdnem lekésték a vonatot, érdekes módon, az állomás óráinak egy része rosszul járt, mindenféle furcsa és titokzatos időket mutatott.

A dugó

Látom, ez egy rendes háztartás, mondja nekem Tóni, miután rámlöttyinti cuki kis üvegcséje tartalmának utolsó cseppjeit. Becsületére legyen mondva, tudja, hogy ilyenkor már szédelgek a szagos vizektől, stílusos alak és tiszta vízzel jár locsolkodóba. Mert, folytatja, vannak helyek, ahol még Húsvétkor is fel kell dúlni a konyhát, mire dugóhúzót talál a háziasszony, nálam meg ott lóg a falon szemmagasságban egy jópofa figurás kampón. Naná, mondom, hozzám szívem, olyan pasasok járnak, akiknek stílusuk van, és ha nem akarnak üres kézzel beállítani, akkor bort hoznak.
A fehér abroszra penderítek egy palack Mandulás Furmintot, ő meg elkezdi szépen belecsavarni azt a spéci kis húzómat a zárófólia alatti világba. Amikor ügyködése nyomán kipréselődik az üvegből a kellemetlennek egyáltalán nem mondható csikorgás, melyet a parafa csinál az üveg falán, biztatóan rám néz és pukk, már nyitva is az üveg férfias kezében. Iszunk néhány kortyot, aztán én előveszem a főtt tojásokat, meg a gyönyörű sonkát a spájzból, tormát is teszek neki mellé kis fehér tányéron. Amíg a rózsaszín sonkaszeleteket halomba rendezem, Tóni a dugót szaglássza és azt kérdezi, tudom-e, hogy milyen hosszú egy boros dugó. Harmincnyolc, esetleg negyvenkettő, mondja látva felhúzott szemöldökömet, de vannak borok, ahol ennél is több. Mármint milliméter, teszi hozzá. Ebben a dugóban benne van annak a hordónak az illata, amelyben a bor éretté vált, s érezni benne a hegyoldal földjének szagát, s talán még a napfényét is. Eszik egy kis sonkát, csak úgy kenyér nélkül, kemény tojást harap hozzá, közben borral élesztgetjük a régi haverság ízét, mert hogy olyan ritkán találkozunk mostanában.
Kinyitni egy bort, kemény kézzel törni meg a dugó ellenállását, mintha minden egyes alkalommal deflorációt követne el az ember, nem gondolod? Erre nem gondoltam eddig, és ezt nevetve mondom meg neki. Ebben a megtalált pillanatban újra a pohár után nézünk. Naná, hogy iszom vele én is, az embernek legyen stílusa. Miért, maguk talán hagyták volna, hogy egyedül iddogáljon az az ember?
Aztán ez a dugó, ki gondolná, mire nem használható, futtatja tovább eszméit a tárgyról, odaadhatod mondjuk a macskádnak játszani. De hát nekem nincs is macskám, vetem közbe. Erre azt mondja, hogy akkor például ezt a billegő asztalt hozhatnánk helyre vele. Vagy helyettesíthetjük vele egy kilyukadt autókarburátor úszóját is, lelkesedik tovább. Szerintem az amerikai nyakkendő csicsás szorítóját is kiválthatná, mondom. Tóni nem ellenkezik, amikor a második palackra kerül sor.
Szerencsére, aznap már nem jelentkezik több hülye locsolkodó, elázhattak, minden bizonnyal árokpartokat pisilnek le valahol. Ideje volna, hogy elinduljon, mondja Tóni, aztán mégis marad, én meg előveszem azt a szép szál gyertyát, amit ilyen alkalmakra tartogatok, mert sötétedni kezd, és valahogy nem akaródzik villanyt gyújtani.
Reggel pedig, hát persze, mindketten késve ébredünk, Tóninak rohanni kell, a telefonszámomat golyóstollal írja a parafa dugóra, meg a nevemet is a halvány kis címer mellé. Kapkodva készülődök, bízom abban, hogy a főnök is késni fog. De már bent trónol az íróasztalánál és a köszönés után kérdőre rendezett vonásokkal néz rám. Bocs főnök, nézek vissza huncutul, dugóba keveredtem.
Palotai Bori

Stirlitz

1945. III. 12. (09 óra 27 perc)
Stirlitz kilépett a Gestapo épületének oldalbejáratán és hanyagul intett a mereven szalutáló kapuügyeletesnek. "A hülyéje", gondolta Stirlitz, "valami komolyabb státuszt is kicsíphetett volna már magának...".
Elindult az Alexanderplatz felé, a térről nyíló csendes utcában tudott egy csendes kis borozót. Stirlitz a nagyapjára gondolt, aki értett a madarak nyelvén, de egész életében csak vodkát volt hajlandó inni, úgy tartotta, hogy a bort csak a homoszexuálisok meg a mihasznák isznak. Az öreg minden vasárnap a kabátjába tett fél liter vodkát, kiment az erdőbe, leült a fa alá és hosszan nézett egy madárkára. Szeme ilyenkor szinte madárszerűvé vált.
- Pitypalatty! - fütyült az öreg a madárnak.
És a cinke bizalommal fütyült neki vissza. "Hülye madár..." gondolta ilyenkor az öreg, majd elővette a flaskát és hosszú kortyokban itta az égető italt.
Stirlitz belökte a borozó ajtaját, lement a négy lépcsőn és szétnézett a helyiségben. Rajta kívül csak egy rokkant, vasutas egyenruhát viselő töredezett tekintetű ember ivott a kocsmában. "Ez nem lehet spion, ez bort iszik, mint én. A spionlélek nem szereti a bort, inkább sört vedel." Az órájára nézett. "Klaus nemsokára itt lesz", gondolta és leült a bejárattal szemben a sarokasztalhoz. Rendelt egy nagyedliter rajnait és rágyújtott aznap már a nyolcadik cigarettára. Öntött magának. "Ma már ez az ötödik kiskancsó", motyogta félhangosan, és egyhajtásra kiita a poharat. "Klaus késik, csak nem történt vele valami?"
1945. III. 12. (21 óra 49 perc)
Stirlitz bizonytalanul felállt az asztal mellől és a mellékhelyiség felé botorkált. "Klaus még sohasem késett, nagy baj lehet."
- Az istenit neki - motyogta Stirlitz az anyanyelvén. Kibotorkált az Alexanderplatzra. A gyér világításban három nőt vett észre a saroknál. "Kurvák" gondolta Stirlitz.
"Stirlitz" gondolták a kurvák.
Szem Jani

Sajt, kenyér, kutya, bor

Kinyitom az öreg ajtót. Nyirkos hideg van, már egy hete csak fázom és utálom az egész januárt. Napok óta nem tudok bemenni dolgozni, a szerencsétlen kutyát is csak immel-ámmal sétáltatom. Legszívesebben átaludnám ezeket a napokat. Nem tudok rendesen enni, nem kívánok semmit, csak a forró levesekhez van még némi közöm, meg talán egy kis forralt borhoz.
Kabátba bújok, fogom a kutyát, nyitom a kaput. Ne húzz már te átok, szidom a dögöt, majd kitépi magát a kezemből, alig tudom visszatartani a térig. Mit kéne ma főzni, fogalmam sincs. Na most rohanj, te dinnye, hát ez teljesen hülye, most meg itt áll mellettem és ostobán bámul, na jól van, induljunk hazafelé. Kikötöm a kutyát a bolt előtt, ül, ittmarad, benyitok, mert vannak még olyan boltok, ahol nem fotocella húzza előttem a vastag üveglapot, úgy látszik a boltajtóknak is annyi, egy-két év és a gyerekeimnek el kell magyarázni, mi az, hogy boltajtó. Talán a kocsmaajtók megmaradnak. Nagyon remélem. Elhaladok a tejespult előtt, tépelődöm a sajtoknál, rohadt drága mindegyik, hú de utálom mindig fillérezni a bevásárlást. Látom, hogy kint a kutya már türelmetlenül nyüszög, na jó, húsz dekát abból az olcsóbbik rokfortból. Az márványsajt, világosít fel a visszataszító nőszemély, és a kosaramban lapuló közepes minőségű borospalackra sandít. Jó, legyen márványsajt, még ilyen hülye libát, mit játssza az eszét. Még egy kis barna kenyér, oké, ennyi elég. Három háztömb hazafelé, a járdán saras löttypocsolyák, a kutya alváza tök koszos, lehet megint fürdetni. Kapun be, póráz le, de jó itthon.
Kinyitom a bort és a szobában napfényszag terjed. Lábasba öntöm az egészet, vizet, cukrot, fahéjat meg szegfűszeget teszek bele, fedőt rá. Már surrog, ahogy melegszik, és mintha némi verejtékszagot éreznék a fedő alól kiszökő gőzben. Férfiverejtéket, talán a szüretelők izzadsága ez, gondolom, aztán leállítom magam, röhejes, milyen marhaságokra gondol az ember a nagy szürkeségben. Darabolt almát és aszalt szilvát dobok a borba, amikor elkezd forrni, gyorsan elzárom, a fedő rajta marad, állni hagyom vagy fél órát. Rozskenyeret pirítok, fokhagymát pucolok mellé, vajjal összetöröm a sajtot, és újra melegítem a bort. Isteni, a kutya is imádja a pirítóst, izgatott lett a sajtszagra, szokatlanul élénk. Már megint olyan férfiszaga van a levegőnek itthon, a vacsora tökéletesre sikerült, rágok én is meg a kutya is, jó itthon. Jó a forralt bor is, de azért csak a nyarat várom, a kirándulásokat, amikor jólesik hűvös pincékben botladozni és fényes pohár borral a kézben visszagondolni erre a ronda télre.
Gondi Borbála