STéG A SZEGEDI SZUPERINFÓ KIKÖTŐJE
 

Koszorúk, kalácsok

Az adventi koszorú hagyománya is az ősi időkben gyökerezik. A fűzfából készült, örökzölddel díszített koszorú készítésének legkorábbi nyomait, a Keleti-tenger szigetvilágában találták meg a néprajzosok. A koszorúkészítés szokása természetesen kapcsolatba hozható a téli napfordulóval. Az adventi koszorú a 19. században élte reneszánszát Európában, Magyarországra az elmúlt tíz év hozta vissza.
A múlt században a karácsonyt megelőző négy hétben az emberek böjtöt tartottak, melynek kezdetét éjfélkor harangszó hirdette. Az advent a kezdete egybeesik az egyházi év kezdetével. Az elnevezés a latin adventus megérkezés, eljövetel – szóból ered, Jézus születésére eljövetelérevaló várakozás időszakát jelenti.
Az advent tehát az ünnepekre való ráhangolódás időszaka. Az idő múlását, a várakozást a naptár testesíti meg. A múlt században még készítettek 24 gyertyával díszített koszorúkat, mára a négygyertyás, "hetekre osztott" változat terjedt el. A gyermekek részére szokás készíteni, vásárolni olyan adventi naptárt, melynek mélyéről, minden nap egy-egy apró kis ajándék, édesség kerül elő karácsonyig.
A valódi adventi koszorú alapja örökzöld fa, hajlékony vessző, természetes anyag, melyet mohával, fenyővel egészítenek ki. Többnyire piros szalaggal díszítik, de megjelenik rajta az arany, ezüst, illetve a telet, havat idéző fehér hószórás. Szinte kötelezően szerepel még a toboz, a makk, a mákgubó, egyéb száraz termések, ízlés szerint. Az avantgardra kacsintgató készítők az utóbbi időkben már négyzet alakú koszorúkkal is előálltak. Manapság leginkább – a virágkötők és eladók megelégedésére – vásárolják az adventi koszorút. Kevesen vetemednek arra, hogy az eredeti tartalmi jelentés megélése érdekében saját maguk készítsék el; pedig a legolcsóbb és testet-lelket frissítő családi program lehetne az alapanyagok kirándulással egybekötött begyűjtése és a koszorú közös elkészítése. Sajnos, vagy nem, ezek a koszorúk is státuszszimbólumként funkcionálnak az év utolsó heteiben. Ha a lakókörnyezet, maga ház nem árulkodna eléggé gazdái társadalmi, anyagi helyzetéről, akkor az adventi koszorú kiválóan alkalmas erre. Mérete, díszítése megelőlegezi, mire számíthat az, aki belépni a készül azon az ajtón, ahol büszke gazdája elhelyezte.
Az advent valamikor, igazodva a természet rendjéhez, új, lassabb ritmust adott a családnak, lehetőséget az együttlétre, igény szerint fohászkodásra, valódi hitgyakorlásra. Ez a kegyelmi időszak ma inkább az ajándékozási láz jegyében telik. Közhely az árushelyek körüli tolongás, a beszerzendők anyagi feltételeinek elkülönítése okozta stressz emlegetése. Ám közhelyes világban élünk. Vajon kiknek jut eszébe ezekben a hetekben néha nélkülözni az esti tévéprogramot, s helyette valódi családi életet élni? Ki gondol ilyenkor a bűnbánatra, kinek jut ideje várakozni "Valakire"? Pedig ezekhez nem kell feltétlenül hívőnek lenni.
Nem kötelező hinni a keresztények Jézusának eljövetelében. Nem muszáj, ételt vagy italt megvonni magunktól, hogy emlékezzünk a nincsre, megéljük a hiányt. Nem muszáj gyertyát gyújtani a sötétben, az aktuális tévésorozat villogása helyett. Nem muszáj ajándékot készíteni a készen vett helyett, mellé. Nem muszáj ünnepi nagytakarítást csinálni, hogy akkor is otthonosabban érezzük magunkat, ha szerényen élünk. És nem muszáj megkeresni azokat, akikről tudjuk, hogy egyedül vannak. Nem muszáj keresni valamint, magunkba nézni, vagy egyszerűen csak kalácsot sütni.
Muszáj beszállni a bevásárlásos, hajszás, kivagyi karácsonyi neurózisba? Nem, semmit sem muszáj. Olyan jól elszoktunk már az ünnepektől, jól megvagyunk nélkülük, állünnepeket élünk.

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Hol született Dankó Pista?

Hol született volna, hát Szegeden, vágja rá majd' mindenki. Hát, igen is meg nem is, mondják erre mások.
A szatymazi templom meg a focipálya között gyalogolunk, a kertekben még itt-ott fürtök lógnak a szőlővesszőn, pedig novemberben járunk. Pálmai Józsefet, nyugalmazott járási és megyei tanfelügyelőt keressük a készülő monográfia okán. Egyszerű, betűszerető ember szobájába lépünk a tágas, békebeli szolgálati ház lakásában. Józsi bácsi diplomája földrajz-biológiáról íródott, ám a nyugalmazott tanerő érdeklődése kiterjed a történelemre. Miután Szatymazra nősült, az őszibarackos Kamenszki lányát vette el, élvezettel vetette magát helytörténeti vonatkozású ügyekbe. Jelenleg a "Szatymaz földje és népe" című, jövő júniusban megjelenő monográfia "Jeles szatymaziak" című fejezetén dolgozik.
Szatymaz a monarchia idején fontos hely volt, hiszen ide jártak ki pihenni, mulatozni a szegedi urak. Ha prominens személyiség Pestről szegedre jött három napra, akkor szinte biztos, hogy egyet abból Szatymazon töltött el. Sok országos jelentőségű döntés született akkoriban a szatymazi lugasok árnyékában.
Harminchét egykori jeles személyiség kerül a monográfia lexikonába, mondja Józsi bácsi. Itt a templom mellett született például Tót Molnár Ferenc festő, aki Szeged nagyjainak portréit készítette el. Aztán meg Joó Ferenc, akinek a leányát a Dankó Pista vette feleségül. Vagy Kukovecz Nana, akit a sorompó melletti szőlőben lőttek agyon tizenkilencben, mert a franciáknak itt készítették a röplapokat. Szerepelnek még a lexikonban tanítók, iskolaigazgatók, híres szegedi tanyások.
A helyi adatközlők közül Fodor Józsefnét, Nikolényi Györgynét, Répás Ferencnét, Fűz Ferencet említi Pálmai tanár úr. Ezeknek az idős emberek, és az itt nem említettek, visszaemlékezései is hozzájárulnak a monográfia teljességéhez.
A legérdekesebb közlendőjét már a kapuban mondja el a tanár úr.
Szerinte semmiféleképpen nem születhetett Dankó Pista 1858. június 14-én, mint ahogy azt hivatalosan jegyzik.
Ez a dátum a keresztlevelén szerepel, holott az akkori viszonyok közepette a cigánycsaládok nem siettek a purdék megkeresztelésével. Legkésőbb 13-án, vasárnapi napon születhetett az a Dankó gyerek, mondja Pálmai József. Aztán arra is emlékeztet, hogy azon a keresztlevélen nem egyszerűen Szeged van megjelölve születési helyként, hanem Szeged-Fölsőtanya, ez pediglen ugye Szatymaz. És az sem igaz, hogy bárkinek pénzért elhúzta volna a nótáját. Pénzt persze elfogadott, ha adták, de rendelni azt nem lehetett. Kivéve a Zsótér Andornak, akit a Dankó Pista atyai barátjának tekintett. Annál is inkább nem ment ez a nótarendelősdi, mert a Dankó, nem tiszta cigányzenét, de még csak nem is magyar nótát játszott. Színházzenészi ismereteiből, autentikus cigány és magyar népi elemekből összegyúrt, sokszor teljesen szabadon kezelt, improvizatív elemekkel egyénített örömmuzsikát húzott a mulatozók fülébe. Talán valahogy úgy, mint napjainkban bácskai jókománk, a Lajkó Félix.

2000. nevember 5.

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Tiszai gyerek a szatymazi képíró

Világhíres, világjáró festője van Szatymaznak. Kossuth Tivadar a bánáti Törökbecséről érkezett hét éve a homokra. Családjával egy impozáns kúriába költözött, itt fest a vászonra macskájával a vállán szürrelisztikus léghajókat, Rubik-kockákat, halászvarsákat és szegedi momentumokat. Tisztelői névsorában ott találjuk Richard Attenborough-t, Geraldin Chaplint és Danilo Kist.
– Csak akkor viselek órát, ha valahová utazom, repülővel, akkor azért nem árt. Egyébként dátumokra, pénzre nem vagyok érzékeny. Autót is keveset vezetek, nincs affinitásom ezekhez a dolgokhoz. Ha valakivel beszélgetek, akkor is kalandozom. Ilyen vagyok – mondja magáról a mester.
Naivnak címkézi a művtöri és a kritika az akadémiát nem végzett alkotókat. Nálunk, főleg művészkörökben van ennek a jelzőnek lekicsinylő kicsengése. Hát még Szegeden: az itteni festőtársadalom nem díjazza a máshonnan jött "naiv" föstőt. Kossuthot ez láthatólag nem zavarja. Bejáratos Európa "jobb" köreibe, festi az E75-ös menti örömbizniszt, Chaplin életét, a szegedi Korzó ürügyén a közállapotokat.
– Boldogít, amikor látom, hogy alig van, aki anélkül megy el a képeim előtt, hogy megállna. Vagy amikor egy svájci galériatulajdonos, idős hölgy, székre ülve hosszasan nézte az egyik vásznat, aztán azt mondta, higgyem el, ő még nem ült repülőgépen, de amikor nézte azt a képet, akkor repült . Odaát, évekkel ezelőtt sokszor beszéltettek az újvidéki meg a belgrádi rádió éjszakai műsoraiban. Egyszer hívtak, hogy személyesen kell találkoznom egy vak emberrel, aki képet akar tőlem venni. Megnyugtattak, hogy ez nem vicc. Az az ember megvett egy képet, és mielőtt választott, részletesen elmeséltette magának, mi van a vásznakon. Az volt a kérése, hogy találkozhasson velem. A találkozón kiderült, hogy a rádióműsorok alapján részletesen ismerte az életrajzomat, a dolgaimat. Bár nem lát, mondta, de tudja a színeimet.
Vagy egy évtizede annak, hogy a Belgrád - Los Angeles repülőjáraton légi árverést rendeztek Kossuth-képekből. Tíz vászon lelt így gazdára.
– A képeimen is összekötni szeretném az embereket, nem szétválasztani. Elszomorítnak a háborúk, a megosztottság. Sokáig nem hittem el, hogy léteznek rossz emberek. Mert alapjában szeretem őket, jót látok bennük. De az utóbbi évtizedben... Amikor festek, hallgatom a rádiót, sok adót hallgatok felváltva. Sokszor kihallom a műsorokból, na, már megint valaki el akart adni valamit... Ezek az információk is átmennek a vászonra valahogy. Tiszai gyerek vagyok, sok évvel ezelőtt készítettem egy szemetes, kólásflakonos képet a Tiszáról, és akkor tessék, itt vannak ezek a dolgok, mint a legutóbbi szennyezések. Ezek a dolgok, meg a háború, amik megkavarnak, magzavarnak. Mégis azt hiszem, kifizetődő jónak lenni. Előbb utóbb, ha nem is én, de a gyerekeim, akiket így tanítok, jól járnak, visszakapják.

>> A témáról még

2000. november 5

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Köll, hogy lögyön

Tóth Sándor mórahalmi asztalosmester mesél. A kedélyes öreg ért a borcsináláshoz is , s ami a homoki borászatban ritka fegyvertény, óborokat is rejteget kamrájában.
Hát, kérem, ez a műhely 1929-ben nyílt. A fater alapította, mi az ötevenes évekbe’ vöttük át. Azóta mink csináljuk. Ez itt a Sarló kettő, de Tömörkény tizenhat inkább. Épületasztalosnak mondjuk magunkat. De néha bútort is csinálunk.
A szakmát itt a családba’ tanultam. Aztán a szakmunkásvizsgát, majd ötvenkilencbe’ a mestervizsgát töttem le. A fater ötvenkilenc augusztus nyócadikán halt mög, utána így én löttem a felelős vezető. A műhely özvegyi jogon mönt egészen hetvenkettőig. Akkó ugye nyugdíjba mönt az édesanyám, akkor teljesen én vöttem át. Most tavalyelőtt kaptam mög a 25 éves ezüstgyűrűt. A kisiparos szövetségtül. Most már nyugdíjas vagyok ugye, hatvanöt éves, de még aktívan dolgozgatok. A bátyámma’ csinájjuk, Tóth Istvánnak hívják.
Van a gyeröknek egy kis tanyája, így mondom, 800 szögöl körül, szőlővel beültetve. Hát, ami ezön teröm, azt saját részünkre, mög hát versenyökre, abból készítünk bort. Most is majd tán csütörtökön kapok két oklevelet a mórahalmi területi borversenyrül. Tavaly a megyein vótam, első díjakat nyertem, hívtak nagyon az országosra, de nem möntem… nem éri az mög, hogy két hektóval az embör…
A legrégibb borom elég öreg. Hány éves? Harminchárom. Lösz november hetedikén.
Hogy hunnan való? Ha őszinte vagyok, akkor a szőlő… no, hát Zákányszékrül.
Ez volt az első jelöntés, mer’ még akkor fináncok jártak ugye. Aztán azúta úgy möghagytam, no! Még mög van. Elmöhetünk mingyá, azt’ mögkóshassuk! Ameddig én élök, úgy érzöm, hogy möghagyom. Vót itt a szőregi palackozónak a főnöke, úgy tíz évvel ezelőtt kábé, az is nagyon csodákozoztt, hogy bírtam eddig eltartani azt a bort, itt ebbe a klímába'. Mer ugye ez nem olyan, mint a hegyvidéké. Ott egyformább a téli-nyári hőmérséklet. Azt modta, annak nincs semmi olyan baja, mai miatt azt ki köllene zárni bármilyen értékölésbül. Tavaly aranyat nyertem vele. Megyei versenyön. Kövidinka volt, mög mikó mögfejtöttem, akkor muskotállya’ tőtöttem föl, mer ugye vagy tizenöt liter híja lött. Töltögetni azt mindég köll, mer’ nyáron apad, na mög hát néha mög is kóstolja az embör, miegyebek… Gondozni köll, mer’ hordós, nem palackos. Nyáron különöst, hetenkint, kéthetenkint. Nem lehet tovább hagyni, hogy ne nézzük mög, ne töltsük föl: elpárolog belüle. Nagyon oda köll figyelni.
Úgy vöttem minden hordót, nem foglalkozam kádárkodással.
Mi a jó bor titka? A jó hordó. Szerintem. A szőlő, ha maga jó, és azt rossz hordóba töszik, az elpusztul, az biztos. A jó hordót mög gondozni köll. Nehogy büdös lögyön, pebészös, vagy ecetös. Erre nagyon ode köll figyelni. Az akáchordó három-négy évre lösz jó. Az apósomnak van egy ötszázas. Azt 1928-ban csináták. Abba van a legjob bora, az akácban.
Hogy kezdtem? A hatvanas évekbe a faternak vót szőlleje. Három-négyszáz liter bora vót, az elfogyott Húsvétra. Aztán olyan helyzetbe keverödtünk, hogy kéne egy liter, vagy két liter bor. És a fél falut beszaladtuk, és nem kaptunk sehol. Augusztusba’ vót ez mán. Na, mondom, én többet az életbe’ ilyet nem csinálok, mer énneköm köll, hogy lögyön! Azúta van is, őszintén. Mögéri a régi az újat mindég.
A nagyapámnak, az kovács vót, annak száz hektó is termött valamikó. De azok is vótak vagy tízen, ugye, testvérek, legények vagy öt-hat, mög segédök vótak hároman neki, aztán ott elfogyott. Az újat nem érte mög… De a kuncsaftok is olyanok vótak, még huszonöt litert is egy este mögittak.
Hatvanhét-nyolc óta borászkodok így kicsibe, de ilyen jó év, hogy húsz cukorfokon így fölül lögyön, ilyen még nem volt.
Itt nőttem föl, ebben a községben, akkor még ugye, tanyaközpont volt. Alsótanyának hívták még a ngyvenes évekbe is. Ötvenbe lött először község, de akkor még elég kicsi vót. Nagyon sokat fejlődött, nőtt. Akkor még három-négyszáz házbul tevődött össze, most már ezeregy-kétszáz ház van… Most egy kicsit mögtorpant, de most is azér’ öt-hat ház épül évente. Tetszik, ahogy szépül, fejlődik.
Jobb most?
Nehezebb. Sokkal nehezebb, mint ezelőtt húsz évvel. Akkor lehetött haladni előbbre munkával, de most elviszi a rezsi. Ha nem vónánk nyugdíjasok, még nehezebb is vóna tán.
Itt születtem, ebbe a házba. Nem vágytam el sose sehova innen. Annyira lekötött a mindönnapos munka. Vót úgy, hogy nem vótam kinn az utcán egy hétig. Röggel hattul, este éjfélig a műhelybe vótam. Egy párszor vótunk Hajdúszoboszlón aztán Harkányba’… Párszor vótam Siófokon… mög erre-arra… Bécsbe’. Nem nagyon vót idő utazgatni, lékötött annyira a munka, még itt Szerbiába’ se vótam, pedig közel van.
Negyven éve… vagy ötven, hogy itt van ez a fügefa az udvarba. Gyerök vótam amikó még idekerült. Sokszor mögfagyott mán, de most mán három éve nem. Be is lött takarva szárral… evvel-avval. Az idén beérött rajta mindön szöm…
No, még ezt a tizenkét évest mög köll kóstóni, de azt’ gyűjjenek máskor is erefelé!

2000. október 20.

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Popey, a tortaszobrász

Az ifjú szegedi cukrász különleges formatortákat készít. Versenyszerűen űzi a kick-box-ot, szabadidejében egyéb sportokkal kísérletezik.
Ifjabb Szabadi Istvánt (22) barátai és a sportrajongók csak Popey-nek szólítják. Az ifjú cukrászmesterről tudni kell, hogy rajzfilm-béli névrokonához hasonlóan, küzdősportügyi összecsapásokból győztesen kerül ki. Sportkörökön kivül viszont nem a mértéktelen spenótfogyasztásról, hanem édesipari tevékenységéről híres. A háromszoros világkupa-győztes, tizenkét évig veretlen országos bajnok, a szegedi Combat DSC kick-box-osa ha nincs a küzdőtéren, akkor a családi cukrászatban extrém formatorták készítésével foglalkozik.
– Hat éve foglalkozom formatorták készítésével. Állatfigurákkal, nyuszikkal, rókákkal, ilyesmikkel kezdtem, aztán egyre komolyabb megrendeléseket kaptam. Az egyre bonyolultabb kérések késztettek arra, hogy fejlesszem a technikát, újabb és újabb trükköket eszeljek ki. Mostanában erősödik a formatorták iránti kereslet. Egy bulin, vagy partin az est fénypontja lehet, amikor az asztalra kerül egy extrém alakú torta – mondja Szabadi István a családi cukrászüzem Csorba utcai irodájában, ahol édesapja íróasztalát különleges alakú tortákat ábrázoló fotók borítják. Barbie-baba, Frédi és Béni, szállodacimkés utazóbőrönd ehető formában. És persze sporteszközök: focicipő, boxkesztyű, futbal-labda, hogy csak az egyszerűbbeket említsük. Aztán még rádiótelefon, orvosi műszer, lemezjátszó, filmes csapó, sőt egy szakdolgozat is címmel tortába öntve. Egy kiterített focimez, számmal, névvel az egyesület színeiben, a szegedi biológiai központ makettja. Egy komplett motorkerékpár, amin nemcsak a bowdenek, hanem még a márkajelzés is ott van. Illetve pontosítsunk: csak ott volt, mert természetesen ezek a tortaszobrok nem az öröklétnek készülnek, hanem rövid úton a gyomorba kerülnek. A család és az alkotó ezért tartja fontosnak az állandó fényképes dokumentálást, mert másképpen ki hinné el, hogy, hallod, a múltkor ettem egy darabot egy kókuszízű női popsiból, és még tetoválás is volt rajta.
– Sokan keresnek meg mostanában azzal, hogy valamilyen technikai eszközt formázak meg. Csináltam versenyautókat, számítógépet, rádiótelefont, sőt fegyvereket is. Baráti összejövetelekre gyakran kérik, hogy emberi testrészt formázzak meg, előfordul, hogy intim testrészt, erotikus formát rendelnek – sorolja Popey.
De látható a felvételek között anatómiailag helyesen kidolgozott emberi szív, agyvelő, sőt egy patológiai szemléltetőeszköz, egy felboncolt, a belső szerveket láthatóvá tévő férfi felsőtest. Vélhetőleg valami medikus-bulin dobott egy hátast a társaság ezektől a tortáktól.
– Egy közöpesen bonyolult formát az előkészítés után olyan 4-5 óra alatt készítek el, de előfordult, hogy nyolc órát dolgoztam egy piros Ferrarin – avat be a munka sziszifuszi vonatkozásába a tortaformász.
A sajtó ráharapott a témára, amikor az ifjú mester a Star Wars-őrület idején elkészítette ehető formában a R2-D2-t, a film közismert kis robotmasináját.
Mindezek mellett kerékpározik, snow-boardozik, breaktáncol és egyéb küzdősportokra is kacsintgat. Egy alig ismert irányzatot, a capueira nevű brazil küzdősportot próbálgatja mostanában. Talán a mozgásformák széles skálája ismeretének köszönhető, hogy a Popeyt már úgy emlegetik a szakmában, mint aki a kick-box egy új, eddig nem gyakorolt stílusát kezdi megalapozni.
– Örök gondom a szponzorkeresés. A versenyekre való kijutás és felkészülés önköltséges – avat be gondjaiba. Elmondja, hogy szeretné magát a képzőművészetben legalább alapszinten képezni, hogy továbbléphessen a tortaszobrászatban. Kérdésünkre, hogy készített-e valaha Popeye-figurára tortát, úgy nyilatkozik, hogy legnagyobb sajnálatára még nem. De szívesen megcsinálná, azt várja, egyszer csak befut egy ilyen megrendelés a Kati Cukrászdába. A barátoknak minden bizonnyal eszébe jutott már, hogy ilyesmivel lepjék meg valamely "napjára", vélhetőleg ott akadhatott el az ötlet, hogy hát akkor kivel is kellene elkészíttetni?

2000. június. 28.

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Vegetál a szegedi obszervatórium

Csillagda szerelemből?

Ha van valami, ami még az általánosan alulfinanszírozott kultúránál is mostohább anyagi körülmények között vegetál ebben az országban, akkor az a tudománynépszerűsítés. "Szép" példája az ebből fakadó mostohalétnek a jobb sorsra érdemes szegedi csillagvizsgáló. Igaz, arról nincs tudomásunk, hogy a város ezoterikus tevékenységet támogatna direktbe, azért ezt a régebben tudományos ismeretterjesztésnek nevezett műfajt sem éppen kényezteti. És az igen csak sovány vigasz, hogy országos jelenséggel állunk szemben.

A hetvenes évek közepéig a Rerrich téri “Béke épület” tetején működő kis csillagászati távcső jelentette a szegedieknek az obszervatóriumot. A kisteljesítményű és város fényei által is zavart műszer okulárjába egyre nehezebben kukucskálhatott laikus érdeklődő, elmaradtak az iskolai csoportok, a helyiséget szinte kizárólag az egyetem használta. A nyolcvanas években még működött jó néhány csereegyezmény a Szovjetúnióval, ezek egyikének keretében érkezett a városba Odesszából, az ottani testvéregyetemtől egy igen komoly, negyven centiméter átmérőjű csillagászati távcső. Hely híján a szegedi kutatatók és amatőrök nagy bánatára a viszonylag komoly műszer nem maradt Szegeden, hanem a bajai obszervatóriumba került.

A JATE Kísérleti Fizikai Tanszékének munkatársai a kilencvenes években kezdeményezték a szegedi Csillagvizsgáló Alapítvány létrehozását. A JATE 1990-ben félmillió forinttal megcsinálta az alapítványt, s az időközben összekalapozott pénzből 1991-ben Újszegeden megkezdődhetett az új szegedi csillagda építése. A megnyitó 1992. július 6-án vőlt. Azóta minden péntek este, csoportok számára sokszor máskor is nyitva tart az obszervatórium. Az egyetemi füvészkertből kapott kis terület a lehetőségekhez képest a legjobb választás volt az obszervatórium számára. Közlekedési eszközökkel jól megközelíthető, a városi fények “csak” észak-nyugat felé erősek. Az épületben helyet kapott egy 35 személyes előadóterem is, ahol video- és diavetítéssel egybekötött előadásokat tartanak a csillagászat és az űrkutatás mindenféle területéről. A felső szinten található a távcső henger alakú helyisége, mely fölé kétoldalra széttolható tető készült. Ez a tetőszerkezet olcsóbb és más szempontból is előnyösebb a hagyományos félgömb alakú kupolánál.

Az obszervatóriumban elsősorban kutatás és oktatás folyik. Nemzetközi szintű méréseket végeznek a változócsillagok fényességének mérése területén. Az itteni tudományos tevékenység elismertségét jelzi, hogy a Szegedi Egyetem tavaly beindíthatta az ország második csillagász szakát, addig csak Pesten képeztek kutató csillagászokat.

A tudósmunka mellett a szegedi csillagda a kezdetektől otthont ad az amatőr csillagászoknak, az ország minden részéből érkező látogatók előadásokat hallgathatnak, demonstrációkon vehetnek részt, és természetesen csillag-néznek az amatőr távcsöveknél kategóriákkal komolyabb 40 centiméteres műszeren.

Ez a ritkaságszámba menő berendezés és a hozzátartozó épület a város méltánytalanul mellőzött idegenforgalmi látványossága. Mert amikor pénzeszközök elosztásáról van szó, a város többnyire úgy tesz, mintha nem lenne.

– Tagadhatatlan, hogy a csillagda az egyetem szerves része, ám amikor olyan sokat beszélnek a város és az egyetem kapcsolatáról és jó viszonyáról, akkor nem tudnék ennél szebb példát elképzelni egy valódi, közös célokat megvalósító, a tudományt az emberekhez közvetítő lehetőségre – mondja dr. Szatmáry Károly főmunkatárs, az alapítvány titkára.

Hiába fogadott eddigi műkö-désének nyolc éve alatt 25 ezer látogatót az obszervatórium, éppen csak elvegetálgat. Az egyetem egy minimális keretet biztosít a közüzemi díjakra és a mindennapos kiadásokra, ehhez jön még a jélképes belépokbol befolyt összeg, és a pályázatokon összegereblyézett ugyancsak aprócska pénzek erecskéje.

– A folyamatos működés csak annak köszönhető, hogy minden munkatársunk, előadónk, oktatók és hallgatók, ingyen, szabadidejében végez tudományos ismeretterjesztést, biztosítja a nyitva tartást rendszeresen a meghirdetett heti egy alkalmon túl is – magyarázza a helyzetet dr. Szatmáry. Felsorolja, hogy mennyit segített eddig a város: két éve adtak 20 ezer forintot, a napfogyatkozás apropójából beszálltak a külső tartozás összesen félmilliós költségébe, a Szegedért Alapítvány is megítélt 75 ezret. Ez volt az utóbbi évek mérlege.

Mivel a munaktársaknak szívügye ez a csillagda, bizonyára ezen túl sem fogják kizárni a nagyközönséget, munkájuknak ezt a részét is szeretik. Igen ám, de ez egy technikaigényes, tehát pénzigényes műfaj.

– Fejlesztenünk kellene: nagyon hiányzik az előadóból egy komputerhez csatlakoztatható kivetítő, és az ottani számítógépet is fontos lenne csatlakoztatni az internetre. Ezek igen szerény igények. Méltányosnak éreznénk, ha a város és a megye az eddigi csekély támogatáson túlmenően segítené ezt az országosan ismert és elismert kutató- és ismeretterjesztő műhelyt – foglalja össze a keserveket Szatmáry Károly.

A szegedi csillagvizsgáló a nagyközönség részére nyáron péntekenként 19-től 22 óráig tart nyitva. Újszeged, Kertész utca. Csoportok bejelentkezését az 544-666-os vagy 544-668-as telefonon várják.

2000. május 20.

A csillagda honlapja

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Lucy, a világhírű egér

“A kromoszóma-kutatás területén elért, világviszonylatban is új erredményekért” dr. Hadlaczky Gyulát, a Szegedi Biológiai Központ genetikai kutatócsoportjának vezetőjét március 15-e alkalmából Széchenyi-díjjal tüntette ki a Magyar Köztársaság elnöke. Az indoklás szerint “Elsőként állított elő működőképes, mester-sé-ges emlőskrmoszómát, amelynek génhordozóként való felhasználása új lehetőségeket teremt a biotechnológiai iparban, valamint a genetikai és szerzett betegségek génterápiai gyógyításában.”

A tizenöt éve folyó fáradtságos munkának beért a gyümölcse. A kutatóknak már a hetvenes években sikerült előállítaniuk mesterséges kromoszómát alacsonyabb rendű szervezetekben, a következő nagy kihívás az állati, esetleg emberi kromoszóma “gyártása” volt. A kutatás abból a célból indult, hogy a tudósok alaposabban megismerhessék az öröklődésben alapvető szerepet játszó kromoszómák felépítését és működését. Először is élő sejtekből elkülönítették a kromoszómákat. Azokat különleges eljárással feldarabolták, majd kiválasztották az őket érdeklő centromér darabokat – amelyek bizonyos értelemben a kromoszóma agyközpontjának is te-kint-hetők – örökletes információkat hordozó DNS-darabokat nyertek belőlük, és végül ezeket irányított bevitellel élő sejtekbe ültették, hogy lássák, funkcionálnak-e. A centromérekből nyert DNS működött, sot újonnan képződött egységeket, új kromoszómák kialakulását is megfi-gyel-hették. A világszenzációval felérő tudományos felfedezés bebizonyította, hogy a meghatározott DNS-szakaszokba beépülő gén “felébreszti” az emlős-sejtek ősi, kromoszómaépítő képességét, s ily képpen új kromoszóma is képződhet. Az SZBK kutatóinak tehát a világon elsőként sikerült mesterséges kromoszómát előállítaniuk.

A projektbe bekapcsolódott a kanadai Chromos Molecular Systems Inc nevű cég, mely a mesterséges emlős-kro-mo-szómák géntechnológiai hasznosítását tűzte ki célul. A vancouveriek hasznosítási licenc-szerződést kötöttek a szegedi BK-val (vállalva a kutatás eredményének teljes szabadalmaztatási költségét) s hosszú távú kutatási szerződést írtak alá az SZBK genetikai intézetével. Vancouverben olyan kutató-fejlesztő részleget alakítottak ki, ahol lézersugaras kromoszómaválogató berendezéssel óránként egymillió – több mint 99%-os tisztaságú – mes-terséges kromoszóma állítható elő. Ezzel az “ipari” technológiával me-kezdődhetett a mes-ter-séges kromoszóma gyakorlati hasznosítása. 1998. végén meg-szü-letett az első olyan transzgénikus (genetikai-lag megváltoztatott) egér – Lucy – amely sejtjeiben hordozza a mesterséges kromoszómát, és mint később kiderült, ezt az utódaiba is átörökíti. Csak mellé-kesen jegyezzük meg a Chromos cég négy év alatt, átszámítva mintegy négymilliárd forintot költött fejlesztésre. Visszatérve Lucy-ra, ő teljesen normális egér, csak nem negyven, hanem 41 kromoszómája van. A többletkromoszóma szinte korlátlanul meg-tölthető “hasznos információval”. Ezzel megdőlt az a hosszú ideig fennálló nézet, miszerint az állatok (így az ember is) kromoszómaszámát nem lehet végzetes károsodás nélkül megváltoztani, s az is kiderült, hogy a mesterséges kromo-szó-ma tisztítása és beül-tetése nem károsította annak biológiai aktivtását. Lucynak azóta utódai lettek, s az ép és egészséges egérkék sejtjeiben is ott van a mesterséges kromoszóma, tehát a genetikai anyag az ivarsejtekbe is beépült.

A szegedi tudóst iratokkal, könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában kerestük fel.

– Az elmondottak után a laikusban azonnal felmerül a gondolat: innen már csak egy lépés választ el bennünket az embereken végzett klónozás utópisztikusnak tűnő lehetőségétől.

– Azt, hogy valamit megcsinálunk-e, vagy nem, azon is múlik, van-e értelme. Jómagam úgy érzem, hogy az emberi klónozásnak nincs. Annak viszont annál inkább, hogy a mesterséges kromoszómával végzett génterápiás módszer mielőbb létjogosultságot nyerjen a gyógyításban. Ezen a téren véleményem szerint 5–10 év múlva már elkezdődhetnek a klinikai kísérletek. Minden új kutatás esetében mérlegelni kell, mennyibe kerül az, és létezik-e olcsóbb, meg-bízhatóbb megoldás. A mes-terséges kromoszómákkal például olyan transzgénikus állatokat hozhatunk létre, amelyek tejében gyógyszeralapanyag is termelődik, s ezt a képességüket az utódaikra átörökítik.

Vajon mi volt a tudósok célja a Dolly nevű birka klónozásával? – kérdez vissza Hadlaczky doktor. Amikor megtörtént a világra szóló esemény, éppen abban az intézetben tartózkodtam, és szemtanúja voltam a szenzációnak. Az újságírók mindenről beszámoltak, csak az eredeti célt hagyták figyelmen kívül. Nos, az egészet azért csinálták, mert a csapatnak volt egy különleges birkája, amely-nek tejében olyan fehérjemolekula termelődött, amelyet aztán a vérzékenységben szenvedők gyógyítására használtak fel. A szóban forgó birka megöregedett, elpusztult. Az állat lefagyasztott sejtjeiből kló-nozták Dollyt, aki ugyancsak örökölte elődje ezen képességét. Az egész világban fellelhető, vérzékenységben szenvedő betegek gyógyítását 4-5 ilyen birka biztosítani tudja. Élő, mezőn legelő gyógyszertárak ezek az állatok. Úgy látszik, ez nem volt elég nagy szenzáció az újságírók számára, így hát meg sem írták.

– A hasonló témák kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés erkölcsi, filozófiai, vallási vetülete: beavatkozhatunk-e ilyen radikális módon a természet rendjébe?

– A nehezebb kérdés szerintem az, ki van feljogosítva arra, hogy eldöntse, mi számít beavatkozásnak a természet rendjébe. Ha úgy nézzük, minden annak tekinthető, az is, hogy lejöttünk a fáról. Nézzünk csak körül. Rengeteg levelet, telefont kapunk nap mint nap. A szülők biztatnak, bátorítanak bennünket, sokan még azt is felajánlják, kísérletezzünk az ő beteg gyerekén. Teljesen más a hozzáállása annak, aki érintett az ügyben, esetleg rákos gyereke, családtagja van, és más azé, aki kívülről szemléli az egészet. Könnyű kívülről moralizálni. Szakmai berkekben nincs gáncsoskodás, viszont Amerikában a tudósok ma is azon vitatkoznak, lehet-e, szabad-e az ivarsejtekben génterápiát végezni, ugyanis ezután többek között az öröklődést is befolyásolhatnánk. Véleményem szerint ha a rendelkezésemre álló eszközökből kiderül, hogy nem ártok velük, és elfogadható kockázattal jár a beavatkozás, akkor igenis morális kötelességünk alkalmazni az ilyenfajta génterápiát. Immorális viszont, ha tudok segíteni és mégsem teszem meg.

– Ezzel a módszerrel a jövőben kiküszöbölhetnék akár a halálos betegségeket is, mint amilyen például a rák?

– Igen, sőt olyan betegségeket is, amelyek iránt megállapítható a hajlam, az öröklődő betegségeket is. A mes-terséges kromoszómákkal meg lehetne előzni, például a prosztatarák, a májrák stb. kialakulását is. Technikailag megold-ható, hogy az ivarsejtekbe történő beavatkozások után a pácienseknél kiszűrjük ezeket a betegségeket.

– Emberi tulajdonságok javítására is alkalmas ez a módszer?

– Erről is élénk vita folyik. Sokan támogatják, de csak a tulajdonságok úgymond normális, átlagos szintig történő javítása érdekében tartják elfogadhatónak alkalmazását. A kérdés tehát, ha például valakinek 30-as IQ-ja van, és fel akarjuk javítani, csak a normál szintig tehetjük-e ezt meg, vagy 20–30-cal is megemelhetjük? A New Scientist című, tekintélyes magazin Az utolsó tabu címmel részletes ismertetést írt mun-kás-sá-gunk-ról, illetve a génterápia alkalmazásáról. A cikk utolsó mondata így hangzik: “Ami pedig a tabukat illeti, azok nem egyebek, mint silány kifogások, nehogy gondolkoznunk kelljen.”

– Most megkapta a Széchenyi-díjat, de sok optimista szakmabeli szerint világraszóló felfedezéséért akár a Nobel-díjat is megérdemelné.

– A Nobel-díjat nem a lehetőségekre adják. Kísérleteinkkel és felfedezésünkkel megnyitottunk egy lehetőséget, ami nagyon fontos lehet tíz–húsz év múlva. A Nobel-díjat általában azonnal értékelhető felfedezésekért adják. De nem ezzel kell foglalkozni, csinálni kell a dolgunkat. Ez a lényeg.

Tuti

2000. március 18.

A Szegedi Biológiai Központ honlapja

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

A Cpg-vel barátkozni tilos!

Haska Béla izgat

A nyolcvanas évek elejének legendás botrányzenekara újra a színpadon. “Öreg kecskék rázzák magukat.”

Tudatom a mai középiskolás korosztállyal, hogy a rendőrség bűnmeglőzési célú iskolapropagandája nem a demokráciának keresztelt képződmény terméke. Már a nyolcvanas évek szegedi oktatási intézeteibe is jártak rendőrök osztályfőnöki órára az ifjúsággal szót érteni, egyebek mellett rávilágítottak a csöves életforma megvetendő voltára, a punkokkal való barátkozás mentális kihatásaira. Nem kell hozzá sok fantázia, hogy egy korabeli kitérdepelt szövetnadrág alatt nelylonzoknit és barna konfekciószandált viselő rendőrtiszt által előadott intelmeknek mekkora preventív értéke lehetett. Akkoriban a most Gábor Dénes, egykor Bebrits nevét viselő szakközépiskola házirendjének egyik pontja így hangzott: A Cpg-vel barátkozni tilos!

A hetvenes évek végén iskolazenekarként indult, 1980-ban feltűnt szegedi banda, a Cpg nem volt jó zenekar. Technikailag nullán, szakmailag, zeneileg alig e fölött teljesítettek az első nyilvános fellépésen, a "Juhász Gyula" alagsorában. Viszont punkot játszottak, talán nyilvánosan először az országban; korábban egyetlen koncerten sem hangzottak el olyan szövegek, mint például, hogy "Rohadt, büdös kommunista banda, mért nincsenek ezek már felakasztva." Meg hogy "Mindenki tetű az MNK-ban", vagy "Királyunk egy báb". A nyolcvanas évek avas légkörében ilyennel előállni komoly fegyverténynek számított. Brezsnyev halála napján írták a Meghalt a cselszövő, meghalt az állat... kezdetű punkopuszt, melyet a másnapi koncerten le is nyomtak.

Güzünek, Haskának, Kutyásnak és Takonynak , tehát a Cpg-nek sikerült vidékiként országos hírnévre szert tennie a Ki mit tud? és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat uralta kulturális ugar megkerülésével. Az ország minden valamire való településén legalább egy falra rá volt firkálva a három betű, hogy CPG. És ez némi büszkeséggel tölthette el a szegedi ifjakat, mondjuk Mickolccal szemben, ahol csak annyira telt a lázadásból, hogy egy akkor még kevésbé elhízott, kevésbé kopasz és a magyaros műnépdalok iránti vonzalmát titkoló bunkó arról énekelt, hogy elhagyja egyszer a várost.

Cpg koncert nem volt különleges rendőri jelenlét nélkül. A szegedi koncerthelyek vezetői jól berezeltek, nem merték színpadra engedni a fiúkat, olyan helyeken születtek országos hírű bulik, mint Deszk, Tiszasziget, Sándorfalva. A csapat tevékenységének hivatalos elismerése először iskolából való kirúgásban, majd folyamatos rendőri zaklatásban nyilvánult meg. A Cpg négy év alatt alig több mint tucatnyi koncertet nyomott le, repertoárjuk 18 szám, összesen kevesebb mint negyven perc. Tevékenységük, szövegeik üggyé váltak. Nem csináltak semmi különöset, csak azt mondták, amit gondoltak. Fésületlenül utálták a kortárs, hivatalosan támogatott könnyűzenét és képviselőiket, valamint a rendszert. Güzü mondja, hogy ő 1980-ban meg volt győződve arról, hogy a s Szovjetúnió öt éven belül bekebelezi Magyarországot, a nagy testvér tagköztársaságává válunk.

A Cpg-nek eredetileg bevallott célja nem volt más, mint minél több embert kiakasztani. A rendőri zaklatásoknak köszönhető, hogy a Cpg mítosz lett, az akkori illegális demokratikus ellenzék is melléjük állt.

Kutyás üt

Az 1984-ben levezényelt klasszikus koncepciós per során a Cpg tagjait átlagban két év letöltendő börtönre ítéltek. Takonynak nem kellett sittre vonulni, mert még fiatalkorú volt. Maguk sem hitték, hogy a kiakasztás ennyire sikerül: bűnük nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett elkövetett izgatás. Ekkortól az elszaporodó punkbandák koncertjein nem maradhatott el a "Börtön ablakába..." kezdetű örökzöld feldolgozás. A perről tudósított a hazai szamizdat-sajtó, a Szabad Európa. Güzüt a demokratikus ellenzék tagjai bújtatták, amíg a zsaruk el nem csípték. Egy Párizsban kiadott lemezen, egy underground válogatáson szerepelt a Cpg, a jugoszláviai slágerlistákon sokáig szerepeltek a dalocskák.

A büntetés letöltése után a fiúk lehiggadtak, ha lehet így fogalmazni. Haska nagycsaládos lett, Kutyás és Takony polgári foglalkozás után nézett. Güzü meg hamis útlevéllel emigrált, évekig kavart Amerikában, majd a kilencvenes években jött haza, gyereket nevelni és hobbijainak élni.

Tavaly egy fiatal filmes elérkezettnek látta az időt, a Cpg történet feldolgozására. Először meg kellett dolgoznia a fiúkat az ügy érdekében, nehezen álltak kötélnek. A film elkészült, bemutatták a filmszemlén. A csapat pedig néhány próba után, 1999. decemberében a szegedi Rock Klubban lépett fel a hőskor múltán először. Fergeteges buli volt, régi számokkal, friss lendülettel, régi és friss arcokkal. Készült egy demoanyag profi stúdióban, s az öreg kecskék új számokkal fenyegetőznek. Hát ez van, az "az öreg kecskék rázzák magukat".

2000. január 10.

Cpg Középföldén. Koncertfotók

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Cicciolina Szegeden

Hungaro-husi

A nő másodlagos frissességű barack, hajnalban érkezik, mintha inkognitóban, mint aki alvilági üzleti kapcsolatait intézi, éjfél után jön, kakas-ku-ko-ré-ko-lás-kor távozik. Jön, sikál, kaszál és lelécel. A Sing közönsége izgatott, köztük jó néhány idősebb manus, akik csak ezért jöttek, látni a husikát, megélni, hogy lehusi-káz-zák őket. Véres szemek, fekete, szőke hajak, hajlakk bőven, lila lett a tér. A szekuritis küllemű beengedők résnyire szűkült szemmel statisztálnak az eseményhez, olyan is akad, aki levágatta a bajszát és még egy szerény mosolyt is megenged magának. Három kiló bárányhús, úgy megcsaplak, elá-júsz! Hozott anyag, biciklizik a pina.

A nagybetűs Ünneppel, a nagy Népi Rabléttel, a bevásárlási lázzal kapcsolatban most nagyon aktuálisra sikeredett a mi olaszba szakadt szőke sztárunkkal a kies-poros alföldi éjszakában előhozakodni. Úgy kellett nekünk, mint tíz éve a Gorenje, mint az alattunk lakó csajnak az emeletes cipő. Szóval, soha jobbkor ez a hungaro-kimondós, neo-fasza ünnep-kom-man-dó-felépítmény. Mert bármilyen hülyén hangzik, ünnep volt ez, ünnep a javából, hétköznap-mentes néhány óra ebben a vigasztalanul kies vidéki térben. Annyiban is, hogy ez a Szeged egy erősen népies hely, bármennyire szeretnénk az ellenkezőjét tudni. Még szerencse, hogy az, mert ha nem az lenne, már rég elhúztunk volna innen Pestre, vagy még messzebb, mondjuk Olaszba mosogatni, vagy pornófilmben statisztálni, esetleg napozóágyat cipelni az Adriára, elhízott, nagydarab, német turistafrau ülepe alá.

Láttuk a jelenséget, magát a hungaro-husit, milyen lett szőkesége, hát ilyen. Láttuk magunkat, ezt soha többé nem kéne látni, mert fura a magyar, és még-ma-gyarabb, ha vidéki, furán ünnepel. Adunk a nőknek, adunk a pasiknak is, előlről, aztán hátulról, kinek hogy dukál. Néha csak úgy állva, néha lenn a koszos padlón, utcán, kanapén, s akinek jut a színpadon egy kis hely, az egy időre elégedett lehet magával. Nem számít, hogy ki kapja, hanem mi, akik adjuk. Mindegy, hogy pasit vagy nőt osztunk ki, toszunk fejbe, a lényeg, hogy mi vagyunk a vad kanok, miénk a gerjedelem, hogy legyen mindenből, és abból is elég. Ki.

Szóval az a jó, ha kapnak a nők, tudják, hol a helyük, csak közben csináljanak úgy mintha ők adnának, kapjunk mi is. Kapjunk egy kis neon-genyó hülyezenét, fasza ünnepmagyarázatot, szólítsanak meg, hogy hé, hát akkor most micsináltok, ünnepelünk, vagy csak toszogassuk itt egymás fehér valagát. Kommunikálni meg sem próbálunk, csajozni sem akaródzik, behörpölünk valami hülye koktélt, lehet, hogy később elmegyünk a budiba hányni, közben a slusszkulcs a piszoár alá esik, izzad a homlokunk és elhatározzuk, hogy még nem adjuk fel.

Ha ezt nekünk szánták, akkor köszönjük, igen, megtalálták, ez volt a mi frekvenciánk. Szeretnénk ezt a csillogó, szilikoncsöcsű bálványt hazakísérni, előrántani a slusszkulcsot, felrúgni a halált és kaszát. Táncolni a menyasszonnyal, mélyen zsebbe nyúlni, holnap majd a máséba fogunk, hogy holnapután éjjel megint a sajátunkat fosztogathassuk. Időben érkezni.

Ide, most, Szegedre.

Hajnali kettőkor, sötétben. A sötét tükrök uralta terembe, ahová nem kellenek még görbe tükrök sem, mert ezek nem hazudnak, és nem hazudunk mi sem, és még Cicciolina sem hazudik, amikor azt mondja, cuki városotok van. Te is cuki vagy, drága husikánk.

Bizony husikák, cuki ez a város, eddig is tudtuk. Cicciolina kérem, ünnepet csinált. Jól tette, köszönjük.

1999. december 4.

Cicciolina honlapja

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Oceana a nyitottságot, a mélységet keresi

Disc-jockey a muterom. Egy fiatalasszony a disco-pult mögött. Hogyan egyeztethető össze a gyereknevelés a partizenékkel?
Először úgy terveztem, rámegyek a szakmai korrektre, röviden, közért-he-tő-en vezetem be az olvasót a diszkóműfajokba. Bocs, partiműfajokba, mert csak a bulikat hírből sem ismerők veszik egy kalap alá a hagyományos diszkót a modern, pörgős partikkal. Le is mentem a múlt hét végén a Tűzvarázsba, ahol helyi disc-jockey-k, DJ-k, didzsék, lemezlovasok (ahogy tetszik, mert már itt beüt a szakmai korrekt folytonossági hiánya) mutatták be tudásukat. Goa, trance, speed garage, chill out, hogy csak néhányat említsek a felsorakoztatott műfajok közül. DJ Don Leon szíves közlése alapján tisztázódott, hogy a szkreccs, akarom mondani ? írni ?, scratch a bakelitlemez sebességének kézzel történő ütemes befolyásolása és a műfajok egyik alapismérve pedig a BPM, a bass per min, a percenkénti basszus száma, egyszerűbben a zene gyorsasága. Feladtam, egy partin teljesen reménytelen egy laikusnak néhány perc alatt tisztába jönni a többnyire angol szakkifejezések és műfajok zűrzavarával, inkább bort rendeltem Don Leonnak meg magamnak és közösen fikázni kezdtük a szakmát, különös tekintettel a nem jelenlévők önértékelési zavaraira. Különben is azért jöttem, hogy megnézzem és meghallgassam Dél-Magyarország egyetlen női lemezlovasát, aki a plakátokon és a bulikon, a szakmai szokásjognak megfelelően, az angolos Oceana néven fut.
A hölgyet a mindennapokban Klazsik Edinának hívják, s mivel ebben a közegben előny a hírnév, jól jön a sajtónyilvánosság, nem volt nehéz nyilatkozatra bírni. Nekem még könnyebb dolgom volt, néhány éve a boldog emlékezetű Középfölde hangulatos asztalai mellett ismerkedtünk meg.
– A kilencvenes évek közepén még vendégként fordultál meg partikon, de ismerjük a néptáncos múltadat is. Hogyan kerültél a pultba?
– Hattól tizenhat éves koromig néptáncoltam. Tizennégy évesen kaptam az első lemezjátszómat, mindig imádtam a zenét, a táncot, a mozgást, mindenem volt a jó zene, és azt szerettem, ha nem csak én, hanem a környezetem is ráérez, legalább olyan jól érzi magát, mint én. A kilencvenes években sokat jártam itt Szegeden is izgalmasabb partikra, lassan megerősödött bennem a vágy, hogy jó lenne másoknak is átadni valamit abból a csodálatos érzésből, amit a jó zenék hoznak felszínre bennem. Már itthon is ismertem jó néhány szegedi és pesti dídzsét, de az egész nem itt, hanem Málta szigetén kezdődött. Dolgozni, kétkezi munkát végezni mentem Máltára jó két évvel ezelőtt. Egy csodálatos, varázslatos helyen találtam magam. Ott kerültem be egy stúdióba, ahová éppen akkor jött néhány magyar dídzsé, akik között voltak ismerőseim. Elkezdtem ott gyakorolgatni, zenéket összeállítani, sokan és sokat segítettek, tanítottak. Világhírű dídzsékkel ismerkedtem meg, rövid idő múlva két helyi klubban már heti négy alkalommal házigazda dídzséként léptem pultba. Innentől nem volt megállás, sok szakmabeli megfordult ezeken a helyeken, elkezdtek meghívni máshová dolgozni.
– Gondolom, ekkortól búcsút mondtál a kétkezi munkának és a partikból tartottad fenn magad.
– Éppen hogy nem! Nagyon nem szerettem volna és ma sem akarom, hogy ez az egész puszta pénzkereset legyen. Szívből, hobbiként csinálom a bulikat. Bárhol zenéltem külföldön, szinte mindig vállaltam “rendes munkát”, bárban dolgoztam, bébiszitteltem, irodában alkalmaztak, szóval nagyon nem akartam, hogy a zenei vonal az anyagiakra legyen kihegyezve.
– Honnan az Oceana név?
– Úgy gondolom, tükrözi a személyiségemet. Sok helyen jártam a világban, sokszor kerültem a tenger mellé. Az óceán mélysége, végtelensége vonz, a zenei stílusomban, a deep housban is valami ilyesmi érzés van jelen. Jazz és latin elemekkel megtűzdelt house-t nyomok a partikon. Olyan óceános, mély zenéket, remélem sikerül velük a közönség szívét és szemét megnyitni, szeretetet közvetíteni, ha lehet ezt így mondani.
– Itthon nem sokat hallottunk eddig rólad, ám úgy tudom, sokat dolgoztál külföldön és nem csak Máltán.
– Máltáról hívtak meg Horvátországba, ahol három hónapot voltam, többek között részt vettem egy óriási didzsé fesztiválon. Aztán ott volt München és New York. Amerikába is szívesen mentem, korábban hat évig éltem ott a családommal. Az idén nyáron, mielőtt hazajöttem, Szardínia szigetén dolgoztam. Ez a nagy “csavar-gás” a zenélés, az új helyszínek, emberek hatottak rám, megtaláltam önmagamat, kiépítgettem egy saját érzést, zenei stílust.
– Van egy nyolc éves fiad. Az ő helye hol van ebben a nem éppen hagyományos családmodellben? Hogy éli meg azt, hogy disc-jockey a muterja?

– Ha nem kérdezel rá, akkor is említettem volna, hogy mennyi mindent köszönhetek neki és az anyukámnak, aki vigyáz rá és nagyon jó vele, amíg én a világot járom. Szerencsés vagyok, mert mindketten támogatják, amit csinálok, nem csak egyszerűen megértőek, hanem tényleg örülnek a dolgaimnak. Ha ők nem ilyen nyitottak, nem csinálhatnám ezt a dolgot ebben a formában.
– Milyen közönséget szeretsz?
– Azokat, akiknek van “zenei intelligenciájuk”. Nagy tévedés azt hinni, hogy ez valami beájulós partizene. Pont ellenkezőleg: inkább a nyitásra, boldogságra hajlamos, érto közönségre utazom.
– Van egy lemez-lovas-nőnek ars poeticája?
– “Szeretem magam, amiért képes vagyok a múltat hátrahagyva kiteljesíteni magam a jelenben.”
– Hú, ez nagyon komolyan hangzik. Van kedved mintegy ellenpontozva ezt, a női magazinok stílusában lazítani ezen a szigorú végszón?
– Igen, mehet.
– Életkor?
– Húú. Kinek mennyi...
– Mell-csípő-derék?
– Ez nehezebb, mint hittem. Maradjunk abban, hogy “mérés alatt”.
– Szín?
– A kék.
Étel?
– Mindegy, csak finom legyen.
– Zene?
– Madonna.
– Film?
– Titanic.
– Férfiideál?
– Az nincs, lényeg, hogy férfi legyen.

1999. február 27.

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Krisztus tanítványa lettem

Koldusparti a Dugó téren. Szeszes, a csövesek fejedelme nem megtört hobó, díjat nyert irodalmi pályázaton, verseskötete is jelent már meg.

Nem mindennapi ebédre invitált Tóth László Tibor, a Getsemáne kert mozgalom szervezője, aki 40 napos húsvéti engesztelő nagyböjt után úgy döntött, a Dugonics téren felállított viskója elé hívja a város hajléktalanjait, és in-gyen ebéddel meg ruhaado-mánnyal lepi meg a rászorulókat.

A járókelők gyanakodva nézték a hétfőn délelőtt gyü-lekező tarka sereget. Volt, akinek az arcán szimpátiáról árulkodó mosoly tükröződött, de gúnyos, megvető tekin-teteket is lövelltek a járókelők a szakadt ruhájú, rongyos, ápolatlan külsejű csövesek irányába, akiket ez szemmel láthatóan nem zavart. Békésen beszélgettek,sütkéreztek a langyos tavaszi napsütésben és várták az ebédidőt.

– Így szerettem volna fel-hívni Szeged polgárainak a figyelmét arra, hogy tekint-senek önmagukba, hiszen Jézus Krisztus értünk halt meg, és a mi bűneinket vitte a keresztre – magyarázza Tóth László Tibor, a hajléktalanok jótevője, akit egymás között mindenki csak Laci bácsinak ismer. – Tavaly ugyancsak megejtettem a nagyböjtöt, és az idén is, mint látja, kibírtam, noha mindössze 20 napig aludtam a sátorban. Nálamnál sokkalta szerencsét-lenebbek költöztek be a vis-kóba, addig én le-föl sétáltam a mínusz 8-10 fokos hidegben, kisebesedett a szám széle, vacogtam, de tudtam, hogy itt kell lennem, ki kell bírnom, csak így hiteles.

A böjt alatt két dolgot sikerült tisztázni magamban: nem minden hajléktalanon lehet már segíteni, mint ahogy azt is lehetetlen kinyomozni, hogyan, miként indult meg valaki a lejtőn, lecsúszott-e vagy belerúgtak, és úgy gurult le. Sokan már önpusztító stá-diumba kerültek, tüskéket növesztettek és az egész világ-gal haragban állnak, de ugyan-akkor félnek is. Érdemeket keresni egy lecsúszott, a társa-dalom perifériáján vegetáló, agonizáló emberben nem lehet. Ha Jézus szeretetéből indulok ki, nem is érdemeket kell keresni, hanem az állapotot fel-mérni, és segíteni az arra rászo-rulóknak.

Sokan nem értik, hogy az élet egyszeri és megismétel-hetetlen, amit valahogy ember módjára kellene leélni, hogy ne csússzanak le a disznók közé, de nagyon magasra se kapasz-kodjanak, mert onnan is könnyedén leszédülhetnek. Bármikor jöhet egy golyó, gyógyíthatatlan betegség, bármi.

Laci bácsi nem a levegőbe beszél, szavainak van hitele, hiszen aki az átkos rend-szerben, koncepciós perben politikai fogolyként 1968 miatt 6 évet lehúzott, az látott, ta-pasztalt is egyet-mást az életből. Azt állították róla, hogy röpcédulázott, lázított, az állam és a hatalom ellen szer-vezkedett, s hogy teljes legyen a kép, Jugoszláviából fegyvert hozatott a rendszer megdön-tésére.

Akkor, amikor Jugóból egy főtt tojást sem lehetett észrevétlenül áthozni, nemhogy tojásgránátot.

A börtönben eltöltött időszakot tanulóéveknek nevezi, itt sikerült szert tennie arra az életbölcsességre, amely ma is vezérli.

– Jézus híve lettem, mert ő hordozza a békét. Ha az ember eljut arra a pontra, hogy ki is tudja sugározni magából a békét, akkor hisznek neki. Nagyon sokan felkerestek, hogy lelki vigaszt, támaszt adjak nekik, s megerősödve távoztak tőlem.

– A 40 napos böjttel, a közös ebéddel és ruhaosztással elérte a célját?

– Tökéletesen boldog vagyok. Minden úgy teljesedett be, ahogy elterveltem. Fohász-kodtam istenhez, hogy 12–2 óráig adjon napos időt, nehogy az embereket szétzavarja az eső. Így is történt, 2-ig tartott az ebéd, 2 óra 5 perckor jött a jeges eső.

– Mennyire voltak segítő-készek Szeged polgárai?

– Nagyon kevesen mondtak nemet. Az egész város ada-kozott, nagy cégek, kereskedők, vállalkozók, de még a piaci árusok is. Szeged csodálatosan vizsgázott Jézus Krisztus előtt.

Laci bácsi jótékonykodása ezzel természetesen nem szűnik meg, 16 000 Ft nyug-díjából ő továbbra is 5-6 ezret rendszeresen a hajléktalanokra, nincstelenekre költ, eteti, öltöz-teti őket, holott talán maga is segítségre szorulna.

– Sok hajléktalan elissza vagy cigarettára költi a kapott pénzt. Ha ők ettől boldo-gabbak, ám legyen, senki sem feddhetetlen. Az életemet tettem fel a szegények megse-gítésére, mert én Krisztus tanítványa lettem.

Laci bácsi az állandó rendőrségi zaklatások elől Amerikába menekült, és csak 1992-ben tért haza.

– Nagyon csalódtam, ami-kor hazaérve megláttam, hogy még mindig a régi politikai nomenklatúra van hatalmon. Reméltem, legalább kellő önkritikát gyakorolva félreállnak és beismerik: mi bizony ala-posan elszúrtuk. Nem így történt, azt hazudják, majd ők visznek be bennünket Euró-pába. Először a Gulágra vittek, most meg majd Európába. Hogy is van ez?

– Láttam, egy parlamenten kívüli párt aktivistái is tüstént-kednek az ebédosztás körül.

– Jómagam nem vagyok egyetlen pártnak sem a tagja, noha szimpatizálok a nemzeti érzületű pártokkal. Naponta 40 km-t biciklizve körbejártam Szegedet, és adományokat gyűjtöttem a hajléktala-noknak. Megkerestem ezt a pártot is, és ők adtak, nem is keveset, sőt a szervezőmunkába is besegítettek. Igaz, nem volt jelen több párt, de hát ezen ők gondolkozzanak el.

– Laci bácsi nem pályázik politikai babérokra?

– Nekem a politikusokkal ellentétben van hitelem. Én nem bohóckodom és nem óhajtok karriert csinálni. Pedig hat év börtönnel és politikai múltammal bármelyik pártban nagyfőnök lehetnék. Viszolygok ettől: aki a korpa köré keveredik, megeszik a disznók. Nem akarom besározni magam.

– Jövőre ugyanitt talál-kozunk?

– Egy sokkalta szebb formában tervezem jövőre ugyanezt végigcsinálni, de Újszegeden.

A körénk sereglett haj-léktalanok figyelik beszél-getésünket, nyilatkozni azon-ban egyik sem óhajt, legfeljebb névtelenül odavetnek egy-egy mondatot. Szégyellik mivol-tukat, nem szívesen beszélnek nyomorúságukról.

A pécsi Ébert József messziről kirí a sorból fekete kalapjával, Bernadett nevű barátnőjével, élettársával mindenhol ott van, mindenkivel parolázik. Õ jelenleg az ország leghosszabb státusszal rendelkező csövese. 23 éve folytatja ezt az életformát, és már úgy megszokta, hogy egy megvetett, tiszta ágyban talán el sem tudna aludni. Egy hónapig maradnak Szegeden, addig kartonból és nejlonból épített viskóban húzódnak meg a Tisza partján. A 49 éves Józsi valóságos világfi, a csövesek fejedelme. Õ nem kesereg, nem panasz-kodik, tele van jobbnál jobb sztorikkal, élményekkel, önfeledten adomázik, verseket olvas fel s közben nagyokat kortyol a borosflaskóból. Mert költeményeket is ír Józsi, nem is akármilyeneket. Pécsett kötete jelent meg, egy országos irodalmi pályázaton pedig több, mint 400 beérkezett pályaműből az úri csöves jeligével elküldött verseit díjazták. Kapott is értük 200 000 Ft-ot. Szeszes (a barátok csak így hívják) sportolt is, az 1976 májusában megrendezett brüsszeli jiu-jitsu Európa-bajnokságról bronzéremmel tért haza. Aztán megsérült, abbahagyta a sportot, elvált, mert az asszony megcsalta a szomszéddal, otthagyott csapot-papot, jól fizető munka-helyét, házát, családját, s felcsapott csövesnek. A 33 éves Bernadettnek hasonlóan kalan-dos életútja volt, általános iskolákban tanított, férjhez ment, majd a duhaj, agresszív férj elől az utcára menekült. Másfél éve ismeri Józsit, azóta elválaszthatatlanok, együtt járják az ország nagyobb városait.

– Építésztechnikus a szakmám – meséli Józsi –, az én brigádom építette fel a négy magyarországi Schöller gyárat. Bányában is dolgoztam, hogy ne kelljen katonának menni. Nem is kerestem rosszul. Aztán tönkrement, becsődölt vagy felbomlott a cég, ahol dolgoztam, negyven fölött az ember pedig a kutyának se kell. Felmentem Pestre, blahás lettem, lépcsőházakban laktunk, csoportokban éltünk, kéregettünk, koldultunk. Je-lentkeztünk az építőiparba, hajógyárba, hogy dolgozni szeretnénk, a tőlük kapott papírral pedig megúsztuk az igazoltatásokat, így nem kísértek be bennünket. A rendőrökkel volt néhány afférom, egyszer-kétszer alaposan ellátták a bajom, de én sem maradtam nekik adós. Csak akkor vagyok agresszív, ha berúgok és provokálnak, külön-ben a légynek sem ártok. A múltkor éppen Szegeden esett meg velem, hogy az állomás környékén enyhén kapatosan leszólítottam egy fiatalembert, mondja meg, merre van az Acél utca. Ugyanis éppen a hajléktalanok menhelyét kerestük. Az orrom alá dugta az öklét, és azt mondta, ez az acél. Meglegyintettem, hogy úgy maradt, hiszen korábban díjazták ezt az ütésemet.

– Honnan a beceneve?

– Szeretem a piát, napi 4-5 liter bort benyalok, de nem vagyok alkoholista, bármikor abbahagyhatom. Ki kellene venni a fél tüdőmet, hogy a májam elférjen. Ez nem baj, a gond akkor kezdődik, ha már zsugorodik.

Bernadett gondolt egyet, s mappával a kezében elindult a Kárász utca felé. Ebben vannak Józsi versei, ezeket árulja. A mappán a következő szöveg olvasható: “A férjem gégerákos, külföldi műtétjére gyűjtök. Kérem, vegyen egy verset tőlem, ő írja azokat!

– Valóban gégerákos vagyok, de állítólag nem áttétes – folytatja Józsi. – Igaz, hogy koldulunk, de mi legalább adunk is valamit cserébe az embereknek. Amióta csöves vagyok, több száz verset írtam. Józanul sajnos nem tudok dolgozni. Detti ügyesebb, ő beszélget az emberekkel, felolvas nekik, meggyőzi őket. Én ezt már nem bírom csinálni.

Megjön Bernadett, alig 200 Ft lapul a zsebében.

– Nem jó ez a Szeged – zsörtölődik –, rengeteget kell gyalogolni. Pécsett például minden egy helyen van. Sokan azt mondják, szívesen adná-nak, de nincs pénzük. Egyszer kaptam Szegeden 1000 Ft-ot, ez volt a legtöbb.

– Megtörtént – veszi át a szót Szeszes –, hogy Pécsett a kórháztéren dolgoztunk. Mel-lettem ült egy koldus, kala-pozott. Arrébb álltam, hogy ne zavarjam a boltot. Egyszer csak jött egy aktatáskás úriember és 5000 Ft-ot ejtett a koldus kalapjába. Elkezdtem fesze-legni, engem is vegyen észre. Odajött hozzám és két ötezrest nyomott a markomba. Össze-néztünk a koldussal, azonnal rohantunk a kocsmába meg-nézni, hamis-e a pénz. Nem volt az. Ilyen is előfordult.

A bőséges ingyenebéd elfogyasztása után jött a ruhaosztás. Detti kinézett magának egy zöld farmert, de a romániai cigányok úgy lerohanták Laci bácsit, hogy a zsákokkal teli holmik közelébe se lehettett férkőzni. Ekkor odajött hozzánk egy szomszéd csöves, és diadalmasan előhúzott egy kék farmert Bernadettnek.

– Neked szereztem – mondta. – Ejnye, Józsi én öltöztetem az asszonyt – veti oda tréfásan.

Józsi pedig csak mesél, önfeledten, jóízűen, szavaiból semmi vád, önsajnálat, fikarc-nyi keserűség, kétségbeesés sem hallatszik ki. Az írás elején említett ebédet természetesen nem fogyasztom el, viszont egy pohár bort szívesen elfogadok és koccintok a csövesek egész-ségére – a túlélésre. Két óra után az eső szétzavarta a téren ácsorgókat. Elbúcsúzom, Detti és Szeszes kézenfogva a Tisza felé indulnak.

-tuti-
1998. április 17.

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Lenin, Libás nő, szovjet hősi emlékművek

Elfekvő szobrok

Az évtized elején Szeged köztereiről is eltűntek a letűnt kor politikáját jelképező szobrok és emlékművek. Az eltávolított alkotások a Móra Ferenc Múzeum külső raktárában pihennek. Egyelőre nincs szó arról, hogy szoborparkot hoznának létre ezen emlékek bemutatására.

A Széchenyi tér képét negyvenhat éven keresztül uralták a Vörös Hadsereg által létesített emlékművek. A szokásos egy helyett városunkban két emlékművet emelt a felszabadítóként érkezett, majd évtizedekkel később megszállóként távozó szovjet hatalom. Annak, hogy külön emlékoszlopot kaptak a közkatonák és a tisztek, minden bizonnyal csak annyi oka volt, hogy a szimmetriára törekvő térrendezési elképzelések két üres hellyel találkoztak a helyszínen. Az emlékművek elkészültét páratlan iram jellemezte, elkészítésük mindössze 40 napot vett igénybe. Az ötvenhatos ellenálláskor az emlékműveken elhelyezett jelképeket leverték, a tetteseket természetesen akkor példásan megbüntették. 1991 májusában mindkét emlékművet végleg elbontották, immár úgy tűnik véglegesen. A szegedi folklór úgy tartotta, hogy az emlékművek környékén szovjet katonasírok vannak, ám a bontásuk után végzett feltárás során nem találtak semmit a régészek.

Érdekes módon, a függetlenségre hajlamos közízlés nem az orosz jelenlét fent említett jelképeit tartotta a város legcikibb köztéri objektumának. Ezzel a státusszal a Stefánián 1960-ban felállított tanácsköztársasági emlékmű büszkélkedett. A “Libás nőként”, emlegetett “Állj meg villamos, elütötted a libámat” szlogennel gúnyolt, szakértők szerint elfogadható művészi értékű alkotás Segesdi György munkája. A közutálat minden bizonnyal elsősorban a szobor szerencsétlen, a környezetbe nem illő, erőszakos látványt nyújtó elhelyezésének köszönhető. A szobor mögötti “díszfalat” 1988-ban bontották le, az emlékművet pedig 1992-ben távolították el véglegesen.

A nagy októberi szocialista forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából avatták fel Kiss István Lenin-szobrát a Rákóczi téren. A szobor, s a körülötte kialakított tér összképe tipikus példája volt a korszak hivatalos esztétikájának. 1990 tavaszán az emdéefesek szerveztek a Lenin-szoborhoz akciót “Tavaszi nagytakarítás” címmel, ekkor fekete fóliával borították a kétszeres életnagyságú bronzalakot. Nem sokkal később szegediek százai nézték, amint Lenint leemelik talapzatáról, hogy raktárba szállítsák. Állítólag valaki még az utolsó pillanatban egy virágcsokrot helyezett el a talapzatnál.

A múzeum elfekvőjében található még az a Zalka Máté dombormű is, amelyet 1991-ben távolítottak el a róla elnevezett iskolából.

Szeged városában hivatalosan egyelőre nincs szó arról, hogy hazai példák alapján szoborparkban helyezzék el ezeket az eltávolított alkotásokat. Zombori István múzeológus szerint az elfekvőben pihenő szobrokat egy helyen kellene közszemlére tenni. Véleménye szerint, ha képzőművészeti szempontok alapján ezen alkotások értéke vitatható is, mindenféleképpen történeti értéket képviselnek. Zom-bori szerint egy ilyen szoborparkot az Universitas kezelésébe került volt katonai területen, a Nagyállomás melléki volt laktanyában lehetne létrehozni.

(irodalom: Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái)

1998. február 23.
>> Móra Ferenc Múzeum
>> Szoborpark

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez


Bekukkantunk az ország legmenőbb nudistatelepére

Élet a dorozsmai nudiparadicsomban

Szegedről Kiskunhalas felé kell elindulni, majd a dorozsmai kerületet elhagyván, de még a város közigazgatási határán belül, belebotlunk egy jelzésbe, miszerint strand, kemping, szálloda és egyéb szabadidős létesítmény található balra.
A hely neve: Sziksóstó, vagy ahogy sokan emlegetik, a “Sziki”.
A birodalom 5 hektárnyi, ebből 2 vízfelület. Az egész nuditelepen csodálatos rend és tisztaság honol. A naturisták közismerten útálják a szemetelést, óvják a környezetet.
– A naturisták 1987-ben fedezték fel maguknak ezt a helyet, akkor kezdtek el ide járni. Mi 1990-ben vettük át, illetve béreltük ki a területet, akkor még csak öt darab fa, óriási szeméthalmok, döglött háziállatok teteme borította a környéket. Munkatársaimmal saját kezűleg ültettük el azokat a fákat, amiket most itt látunk – mondja Dékány Gabriella, a telep vezetője.
A környék lakói már a legelején is megértéssel fogadták a mesztelenkedőket.
A szegedi naturista para-dicsom Európa-szerte nagy nép-szerűségnek örvend. A rendszeresen visszajárók 70–80%-a külföldi, német, holland, osztrák, belga vendég, de előfordulnak ausztrálok és amerikaiak is.
A telep nagy atrakciójai: az évente megrendezett nemzetközi naturista sportversenyek, játékos vetélkedők, közös viadalok.
Külön programokat szervezünk a gyerekeknek, akik úszó-versenyben, biliárdban, tekebaj-nokságban, röplabda-kupában mérik össze erejüket.
– Ez egy nagyon nyitott mondhatni családias közeg. Itt bárkihez odaléphetsz, kérhetsz tőle valamit, még akkor is, ha korábban nem találkoztatok – erősíti meg háziasszonyunk.
– Máshol nem tapasztalható közvetlenség, őszinteség jellemző a helyre, s ezt a hangulatot veszi át mindenki, aki belép a kapun.
Nem nyerő errefelé, ha valaki nőket fikszíroz, ostoba vagy bunkó módon ismerkedik – ez alap-szabály. Ha ilyent tapasztalunk, az illető visszakapja a belépő árát és “visszlátot” mondunk neki.
S mégis mitől ilyen jó ez a hely?
– Attól, hogy az ember szívvel lélekkel teszi azt, ami jólesik neki.

1997. május 30.

A Sziki virtuális nudistrandja
Magyar naturista honlap

<< A cikkek tartalomjegyzékéhez

Hirdetési újságok Szegeden, Csongrád megyében és a határállomásokon
STéG Kiadó Újságok Ott, Hon Margó

Gulipán 93. Rampai 2000