Portugál kalauz

Mit csinálhat az ember, amikor szürke köddel terhelt az utcakép, és reggelente azon kell rágódni, vajon hány téli zokni fogja még párját veszíteni? Aggódva nézni a gázórát, bakancsot tisztítani, és közben az úszóházas Tiszára gondolni meg rövidnadrágra és talán némi fényre is, aztán a szte-reo-tip-re, hogy ez itt a napfény városa. Ilyenkor villamosozik ki az ember a Vadasparkba, álmodik öreg kályhákkal, vagy szokik vissza a dohányzásra. Teszi ezt egészen addig, amíg az itt nem részletezett körülmények el nem kezdenek játszani, csak úgy össze - ám ezúttal szerencsésre -, és a sült galamb, lisszaboni vonatjegy formájában hullik az ölébe.
Tizenhat óra vonattal az út Párizsig, ám az Orient Expressz kocsijai korrektek, így még hálókocsi nélkül is vállalható az út, s másnap délelőtt már vidáman ballaghat a balkáni vándor hátizsákkal terhelten valahol a Gare d'Est és Mont-par-nasse pályaudvar között: át a Szajnán, metró szóba sem jöhet, mivé lenne akkor a városnézés. A franciák sajátos nemzeti önérzete többek között abban nyilvánul meg, hogy még az olyan internacionalista közegben is mellőzik az angol tájékoztató szövegeket, mint egy pályaudvar. Vannak, akik gázosabb helyszínt is el tudnának képzelni Párizsnál, dehát szolid hatosunk akkor és ott Portugáliára hegyezte magát, és pénztárcánk sem a kontinens legdrágább fővárosára volt kalibrálva. Negyvennyolc órás párizsi tartózkodásunkba belefért egy lepukkant hotelszoba tusolóval, bidével és két rozoga franciaággyal, mindez hat személyre. Aztán az Eiffel-torony alulról, a millenniumi óriáskerék, egyéb közismert turistacélpontok, többnyire kívülről a borsos belépők meg a néhány száz méteres sorok miatt.
A franciák szu-per-vo-na-ta, a TGV öt óra alatt viszi az utast Hendaye-ig, a spanyol határvárosig. A portugálok Sud Expres nevű vonata késő este indul a határvárős másik feléből, amit már Irúnnak hivnak, s másnap délelőtt fut be Lisszabon főpálya-udvarára, a Santa Apollóniára.
Már Párizsban is jóval enyhébb a tél, mint a mi kontinentális, havas teleink, ám Lisszabonban valószínűtlenül kék ég fogad, a homérséklet 20 fok fölött van dél felé. Lisszabon egyelőre csak két órára a miénk, de a hangulat megvan. A Baixa városrészben, az ottani belvárosban gyorsan pénzt váltunk, kicsit belehallgatunk egy kövér, öreg, vak portugál asszony utcai produkciójába, aki autentikusnak tűnő portugál dalokat, fadot énekel. A pénzváltásnál résen kell lenni. A leggyatrábban a bankok váltanak, de a kisebb pénzváltó helyek megadják a 95-100 escudot 1 német márkáért. Ez már elég tuti arány (100 escudot 131 forintért adnak az itthoni bankok.) A délre tartó vanatok egy másik városból indulnak, a Tejo folyó kiszélesedett deltáján félórányit hajózunk Barreiro-ig. A Barreiro - Lagos út nagyjából megfelel a Pest - Szeged távnak, Tunes-nél át kell szállni, valamivel több, mint három óráig tart, és 2000 helyi egységbe kerül ez az út. A vonaton főleg portugál fiatalok utaznak, délre tartanak óceánparti ví-kendre. A hangulat emelkedett, egy társaság alkoholtartalmú italokkal hegyezi magát. Két katona a folyosón, meg egy - főleg négerekből álló csapat - egy kupéban izmos hasis-spanglit szívogat, nem látszik, hogy különösebb óvintézkedésekkel rontanák a tudatmódosítás folyamatát. Na ja, közel van Marokkó, mondja L., a sándorfalvi exkocsmáros.
A több órás úton a vonatból kitekintve folyamatosan kérgüktől 2-3 méter magasságig megfosztott parafaerdoket bámuljuk, meg az elsuhanó kis hegyi falvakat. Lagosban, a pályaudvaron lekapcsol bennünket egy szimpatikus helyi hölgy: apartmant ajánl 9 ezerért egy éjszakára. Elfogadjuk, hatfelé osztva vállalható az összeg, ráadásul kis autójával két fordulóban a zsákokkal együtt a helyszínre szállít benünket. Méretes lakásban találjuk magunkat egy négyemeletes ház földszintjén. Három kétszemélyes hálószoba, méretes nappali, előszoba, konyha, két fürdőszoba a birodalmunk, nagyon korrekt az egész. A sörissza ember örömmel fedezi fel Portugáliában a Sagres nevű sört, melyet a boltokban literes palackokban is lehet kapni. Az ára kétszáz helyi egység, plusz ötven az üvegbetét, és nagyon tuti, közép-európai toroknak is megfelelő nedűhöz jutunk, csavaros zárókupakkal.
Azért emlegetjük az árakat, hogy beszámolónk kalauzként is működhessen. Portugáliában az árak kis szórással megegyeznek a magyarországiakkal. Az élelmiszerek valamivel drágábbak, a ruházat kissé olcsóbbnak tűnik, a tartós iparcikkek szinte fillérre ugyanannyiban vannak, mint nálunk. A vendéglátó egységek változatosak: a turisták által látogatott helyek természetesen drágábbak, de egy helyiek által látogatott kocsmában már 25 escudoért mérik az iható vörösborok decijét. Egy közepes színvonalú helyen három személyes vacsorával, némi itallal belül maradtunk a hatezren.
Az éttermek többségének bejáratánál kifüggesztik az árlapot, mely többnyire angolul és németül is "beszél", így nem éri meglepetés az utazót. Sok étteremben van couvert-rendszer, ami azt jelenti, hogy kenyeret, szardíniapasztát meg ilyeneket, mintegy kötelező fogyasztásként felszámítanak néhány százas erejéig. A nagy piacok zöldség- és gyümölcsárai sem térnek el lényegesen az itthoniaktól. A takarékos utazó napi 3-4 ezer helyi egységből nyugisan megél ebben az országban, beleértve azt is, hogy vonattal vagy busszal utazgat és belépőt is vált egy-két helyre. Az, aki elszánt, vagy nem akar, nem tud még ennyit sem költeni, akár ke-vesebből is megússza. Az tuti, hogy nyáron nálunk a Balatonnál drágább az élet, mint amit mi tapasztaltunk az ezredvégi Portugáliában.
Lagos szerintünk Al-garve, Portugália déli, óceánmelléki vidékének legtutibb nagyvárosa. Kevésbé turistás, mint Algarve többi része, megvan a történelmi múlt, a könnyed légkör, tisztaság, óceánpart, igazi mediterrán város. Macskaköves sétálóutcáin éttermeket találunk teraszokkal, ahol januárban is nyugodtan egy szál pólóban ücsöröghet az ember. Lagostól nyugatra a vidék egyre inkább elhagyatottá válik, már csak néhány falu töri meg a sziklás, barlangos, gyér növényzetű táj egyhangúságát.
Ha már Lagosba eljut az ember, botorság lenne kihagyni, hogy ellátogasson a "világ végére", pontosabban Európa dél-nyu-gati csücskébe. Lagosból autóbusszal jutunk el Sagresba, a kontinens legtávolabbi településébe. A vidék vadregényes, kopár, sziklás meredélyekkel tagolt az óceánpart. Sagres központjában 1200 helyi egységért bérelhetünk bicajokat néhány órára, két keréken hat kilométernyi tekerés után érkezünk a Cabo de Sao Vincente-hez, a Szent Vince-fokhoz. Európa sarkában egy világítótorony, néhány pulóverárus meg egy mozgóbüfé fogadja a vándort. A szélfútta sziklás talajon csak 20-30 centis cserjék élnek meg, a torony tövében állva páratlan panoráma terül elénk, vagy 270 fokos szögben nem látszik más, csak a végtelen óceán, mely a függőleges sziklás meredélyeket dühödten ostromolja alattunk vagy 70 méter mélységben. A világítótorony hivatalosan nem fogad látogatókat, de a torony kezelője, aki családjával a kontinens legtávolabbi sarkának lakója, időről időre kisebb csoportokat felkalauzol a toronyba, amiért illik némi borravalót hátra-hagyni. Kár lenne kihagyni, lenyűgöző az a nagyjából két méter átmérőjű, forgó prizmarendszer közelről, amely a közepén lévő 3 ezer wattos izzó fényét vagy 90 kilométerre szórja szét alkonyattól reggelig.
"Sagrest inkább páratlan fekvése, mint látnivalói miatt érdemes felkeresni", írja az útikönyv. Ez így van, s ettől jó ez a hely. Sagres azoknak fog bejönni, akik a turistákkal mérsékelten fertőzött, viszonylag nyugis célpontokat kedvelik. Télen minimális az idegenforgalom, csak a mindenütt jelenlévő német offenzíva legelszántabb előorsei jutnak idáig. Olcsón lehet lakni, mi egy kis hatszemélyes magánapartmant kaptunk egy éjszakára 6 ezerért. Aki kíváncsi egy igazi falusi ivolda hangulatára, a főutcán keresse azt a placcot, ahol a helybéli férfiak azt a mediterrán golyódobálós játékot játsszák, nem tudom, hogyan kell írni a nevét, s az utca másik oldalán találja meg a klub kocsmáját. A helyi folyóbor-kínálat igen korrekt, s egy kis ismerkedés után a törzsvendégek nem utasítják vissza, ha egy-egy pohár itókával tiszteli meg őket a betérő.
Portugália-szerte, városban, faluban mindenütt száradó ruhák színesítik a panorámát. Az óceánmellék magas páratartalmának következménye, hogy a kiterített fehérnemű a napsütés és a 20 fok fölötti hőmérséklet ellenére napokig szárad.
A végekről visszaúton Lisszabon felé kissé szomorú az ember, mert tudja, hogy innentől már hazafelé tart, pár nap múlva megint télikabáttal meg sállal fog barátkozni. A melankóliára hajlamos ország fővárosa igazi kozmopolita, "európai" város. Legrégebbi negyede az Alfama, az egyetlen városrész, mely túlélte az 1755-ös földrengés, szökőár és tűzvész pusztítását. Kanyargós, macskaköves meredek sikáto-rait erkélyes, sokszor lerobbant, szűk házak szegélyezik, a fejünk fölött lengedeznek a városképet meghatározó száradó ruhaneműk. Ebben a negyedben hallhatók azok a sajátos háttérzajok, hangok, melyek sehol másutt a világon, s amelyet a Lisszaboni történet című Wenders-filmből ismerhetünk. Távoli villamoszörej, visszhangzó kiabálások, galambbúgás cikázik a csempés házfalak között. Aki egyszer is jár itt, soha nem fogja feledni vagy mással összekeverni Lisszabon hangjait. Baixa negyed a város szíve, derékszögben futó utcái, széles sugárútjai már a katasztrófa utáni újjáépítés raciona-lizmu-sáról tanúskodnak. A városra jellemző könnyedség e negyedben érzékelhető igazán, a kávézók teraszán télen-nyáron zajlik az élet, utcai árusok, kéregetők "dolgoznak" a nyüzsgő tereken, utcákon. A bohém hangulat, az éjszakai helyek kedvelői pedig Bairro Alto éttermeit, fado vendéglőit keressék. Az imént említett belvárosi negyedeket gyalog érdemes bebarangolni, ám fel kell készülni a meredek emelkedőkre, a város dombokra épült. A távolabbi negyedeket villamossal keressük fel. Lisszabon villamosai küllemükben éltes korról árulkodnak, ám meglepő lendülettel és sebességgel veszik a meredek emelkedőket. A helyi hangulat és olcsó élelmiszerek ügyében megéri még a kirándulást a Cais do Sodré pályaudvarnál található piac, pontosabban Mercado.
Az útikönyvek állítása szerint ez az ország erősen konzervatív. Az ilyen általánosítások persze sántítanak, annál is inkább, mert a portugáloknak tulajdonított másik jellemvonás a végtelen tolerancia, értsd: a vendégek, turisták dolgait akkor sem teszik szóvá, ha azt esetleg helytelenítik. Van, aki azt mondja, hogy ez a "nyugat balkánja": tapasztalataink alapján ezt azzal egészítenénk ki, hogy itt a "balkániság" pozitívumai jellemzők. Ebben az országban olcsóbb, emberibb, természetesebb az élet, mint a "nagy Európában", a léptékek térben és időben megélhetők, a magyar utazóra nem nehezedik az idegenbe szakadás érzése, egy kicsit mintha haza jönne. És ki nem szeretne egy olyan helyen lakni, ahol januárban szedik a mandarint, a lakásokban nincs fűtés, mert a nélkül is ki lehet bírni a telet, nyáron pedig ritkán emelkedik a hőmérséklet harminc fölé.
Nekünk nagyjából ennyi jutott a luzitánok földjéből. Nem láttuk itt értelmét felsorolni olyan látnivalóknak, melyeket bármely útikönyv tételesen ismertet, inkább csak hangulatra, fílingre utaztunk. Mindenkinek csak azt tudjuk ajánlani, ha valaha lehetősége adódik, Portugáliát ne hagyja ki, mert Portugáliában lenni jó.
2000. január 20
<<Vissza a tartalomjegyzékhez

Soczóék világhíres motorgyűjteménye

- A Fókuszt likvidáltam, mert még karácsonykor is valami amerikai vakkantgatás megy az ilyen tévékben. Jöttek volna, de én nemet mondtam. De jól megy, mondták. Erre azt mondtam, hogy nem ad nekem ennivalót egyik tévé sem - avat be a médiával nem éppen bárányfelhős kapcsolatába Soczó Elek, a gyoma-endrődi motormúzeum tulajdonosa. Ilyen bevezető után kissé meg-szep-pen-ve fogadtuk invitálását a valóban egyedülálló motorkerékpár-szentélybe.
A gyűjtemény talán legérdekesebb darabja egy Mercedes-kezdemény. Az pedig nem más, mint egy favázas, fakerekes "nyergesbicikli" bőrüléssel, kezdetleges benzinmotorral. A nem mindennapi szerkezetről még a laikus is ránézésre sejti, hogy igazi technikai kuriózum előtt áll. Soczó úr megerősíti a sejtést, elmondja, hogy a világon összesen öt darab létezik a nyergesbicajból. Van egy Stuttgartban, a Mercedes Mú-zeumban, egy-egy található Sydney-ben, New York-ban és Párizsban. Az ötödik pedig az, ami itt áll Gyomaendrődön. A motort hosszas tárgyalások után ajándékba kapta a szenvedélyes gyűjtő, aki azt állítja, hogy a szerkezet működik, ő ment is vele, de az állagmegóvás érdekében azóta sem használták. A kiállított motorok egyébként kivétel nélkül működőképesek, ám arra ne számítson senki, hogy esetleg tehet egy kört valamelyik csodán, mert itt nagyon szigorúan veszik azt a múzeumi szabályt, hogy mindent a szem-nek.
Soczó Elek, aki eredetileg bognármester, 1982-ben kezdte el gyűjteni a régi motor-kerékpárokat. A hobbiba később beszálltak a mester fiai is, és amikor rájöttek, hogy egyedülálló technikatörténeti gyűjtemény kezd összeállni, elhatározták, hogy komolyan ráállnak a régi motorok beszerzésére. A "soha meg nem térülő vállalkozás" rengeteg mun-kával és anyagi áldozattal jár. Korabeli dokumentumok, hoszszas levelezések útján, és újabban az interneten keresztül meg-szerzett gyári leírások alapján, újították fel a kimustrált gépeket egymás után. A gyomai motornyáj mára 165 mo-tor-ke-rék-pár-ból áll, 87 márka, 10 oldalkocsi, 25 stabil motor látható a mú-zeum két szintjén. A legrégebbi darab 1922-ből való, a legfrissebb 1989-es évjárat.
Érdekességmorzsák még: egy Dongó vázra szerelt, fél lóerős, 38 köbcentis gép 1954-ből, mely állítólag 25 kilóméteres sebességgel fut. Egy sivatagi BMW 1941-ből, Harley Davidson a 30-as évekből, Sorolea Belgiumból, NSU, Norton...
Soczó úr nem titkolja, hogy a német technika feltétlen tisztelője, ennek, s gyűjteményének köszönheti, hogy tavaly óta a BMW konszern "örökös tagságával" dicsekedhet. Elmondja, hogy a múzeum erőssége nem is a bemutatott darabok számában, hanem a márkabőségben mérhető. A kontinensen egyetlen hasonló széles fajtabőséggel bíró múzeum van, Nagy Britanniában.
Szinte szédülünk az információtömegtől és a látványsűrűségtől. Éppen kapóra jön az ebédidő, amikor fél órára kiürül a múzeum. A büszke tulajdonos bezár, megy ebédelni, nem fogják elhinni, egy kiszuperált, ki tudja hány éves női biciklivel indul hazafelé.
A Soczó Motormúzeum Gyomaendrődön a Hősök útja 58. alatt minden szombaton és vasárnap 9 és 18 óra között tart nyitva. Előzetes megbeszélés alapján más időpontban is fogadnak látogatót. (tel: 66/284-914) http://dino.euroweb.hu/mazsola.motor
<< Vissza tartalomjegyzékhez

Carlos Castaneda és a mexikói varázslóvilág

Püski Irén és István Budapestre költözött New York-ból. Ők vezették Amerika egyetlen magyar könyvesboltját, amely hosszú évtizedeken keresztül hazai irodalommal szolgált a kinti emigrációnak. Irén mindig is kutatta az önmegismerésre szolgáló utakat. Több irányzatban való részvétel után férjével együtt a Carlos Castaneda-féle "harcos ösvényen" kötött ki, amit azóta mindketten szívvel-lélekkel gyakorolnak. A mexikói tolték sámánok tudását hazahozták a magyar érdeklődőknek.
- Amerikában 1995 óta férjemmel együtt aktív résztvevői vagyunk azoknak a workshopoknak, amelyeken Carlos Casta-neda és három női társa, Taisha Abelar, Florinda Donner és Karol Tiggs mindenki számára elérhetővé tette; azt az ősi mágikus tudást, amire őket Don Juan megtanította. Don Juan Matus yaqui indián varázsló annak a sok ezer évre visszamenő tolték sámánoknak az utódja, akik Mexikóban alakították ki rítusaikat. A rítusok fontos elemei azok a mágikus mozgásgyakorlatok, melyek során visszaszerezzük és megnöveljük saját energiáinkat, majd annak segítségével "ma-ga-sabb" tudatállapotba kerülünk, észleléseink kitágulnak, álmodó- és látóképességeink erősödnek. Ezeket a mozgásgyakorlatokat, amelyeket az indiánok "harcos ösvényként" említenek, nevezte el Carlos Castaneda Don Juannal való tanulása folyamán "tensegrity-nek". A szó maga egy építészeti fogalom, azt fogalmazza meg, hogy mi történik ezekben a gyakorlatokban. Valójában nem fizikai gyakorlatokról van szó, egy óriási feszítő és összetartó erő működik itt, ami az inak és a sejtekben lévő energiák felszabadítására, s a gyűjtőpont mozgatására is szolgál.
A gyűjtőpont megnevezés szintén a Carlos Castaneda-féle tanítás fogalma. A bennünket körülvevő energiaburkon kívül, hátul, a két lapocka közötti térben egy fénylő korongszerű rész van, ahol a világegyetem energiája áramlik, és ezáltal látjuk a világot olyannak, amilyen. A tensegrity által ez a gyűjtőpont mozgásba kerül, fellazul, aminek eredményeképpen más világokat is érzékelhetünk. A sámántorna azért nem hasonlítható más harcművészetekhez, például a tai-chihoz, mert kettősségre épül. A mozdulatokban a hirtelen feszítést megállítás és lazítás követi. Ezzel szinte sokkot adunk a testnek, felrázzuk és egy új, nem megszokott energiaáramlást indítunk meg.
A sámánok szerint a körülöttünk lévő másik világok, másik dimenziók olyanok, mint a hagymának a héja, ahogyan azok egymásba burkolva egymásba illeszkednek. Amikor az álmodáson keresztül dimenzióutazásra indulnak, akkor ezeken a világokon keresztül haladva észleléseik kitágulnak, és a végtelenség utazóivá válnak akaratuk szerint.
Minden bizonnyal a halotti világot is kutatták, de miután az nagyon közel áll a mi emberi világunkhoz, nem sok szó esett róla. Arról beszélt Castaneda, hogy ezekben a másik világokban az energialények könnyen játékot vagy viccet űzhetnek az emberből, akik felölthetik valamelyik hozzá közel állónak az alakját. A tanult utazó ilyenkor megvizsgálja a jelenséget, s ha az energetikailag igaznak bizonyul, az sem lehetetlen, hogy meghalt édesanyjával találkozott. De ha nem, akkor ez csak egy játék volt az energialények részéről. Vannak olyan alapgyakorlatok, amelyek segítségével ugyancsak más tudatállapotba kerülhetünk. Ha a különböző állatokat és a természet elemeit vizsgáljuk, mint amikor a sas repülését utánzó gyakorlatot végezzük, érzékelünk valami megváltozott dolgot, ami nem megszokott, nem emberi, s ettől észlelésünk kitágul. A peyote a régi mexikói sámánok egyik rituáléja, s ma is van a sámánizmusnak egy ága, ahol használják. Don Juan ezt a kaktuszfélét kizárólag Carlosnál alkalmazta, mert annyira merev, akadémikus, egyetemi világból jött tudálékos valaki volt, hogy nem tudta más módszerrel kizökkenteni racionalitásából. A három hölgynél nem volt szükség erre.
A peyote használata azért nem ajánlatos, mert nem biztonságos, és hatása kiszámíthatatlan. Elmozdítja a gyűjtopontot, beállhat egy másik világ észlelése, de az illető, aki ezt használja, nem tudhatja, hol köt ki, és mi vár rá.
Don Juan látó ember volt és pontosan tudta Carlos-nál mennyi elég, mikor elég, mikor kell adni neki, és mikor nem. Kapcsolatuk elején adott neki, később már nem. Casta-neda maga is határozottan elutasította és meggyőződéssel állította, hogy a magasabb tudatállapotok elérésére nincs szükség peyote-ra.
Carlos Castaneda olajbarna bőrű, alacsony termetű, vékony testalkatú, de rendkívül erős, energiától sugárzó ember. Markáns, szépen formált arcában hatalmas fekete szemek ültek, melyet kicsit göndör, ősz, rövid haj keretezett. Kicsúfolta saját akadémikus végzettségét, amikor öltönyben odaállított Don Juanhoz a jegyzeteivel.
Egy nagy egyetem nagy professzora indiánt akart tanulmányozni.
Az indián-sámán óriási szembesülést okozott, és az antropológus döbbenten távozott. Kiderült, hogy miféle rejtett nagyság van Don Juanban. Rendkívül jó erőben láttam őt egy éve, betegségnek semmi nyoma nem mutatkozott rajta, ezért csak azt tudom mondani, hogy nem meghalt, hanem elment.
A tavalyi work-shopon Carol Tiggs, a nagual asszony annyit mondott róla, megvalósította azt, amiért egész életében dolgozot: varázsló módjára ment el.
Nem elég harcosnak lenni, cselekvő harcosok kell hogy legyünk.
Tűz Kriszta
<< Vissza a tartalomjegyzékhez

A dalai láma közelében

A dalai láma magyarországi látogatását a Tibetet Segítő Társaság szervezte meg és készítette elő a Közép-Európai Egyetemen (CEU) keresztül. őszentsége ittlétének körülményeiről Szatmári Botond, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanítója tájékoztat:
- Hogyan történik egy ilyen nem mindennapi meghívás?
- Két éve határoztuk el, hogy meghívjuk őszentségét, ezért tavaly leültünk tárgyalni a láma magyarországi képviselőjével. A lámának a legtöbb nyugati országban - Kelet-Európában éppen Budapesten - képviselője van. Ez a képviselő közvetít a dharamsalai menekült kormány és más országok között. Keresnünk kellett egy nagy tekintélyű közintézményt, és mivel a 98-as Tibset Héten nagy segítséget kaptunk a CEU-tól, újra felvettük velük a kapcsolatot, így hivatalosan ők a meghívók, az ő levelükre válaszolt a dalai láma.
- Nehéz volt rávenni a látogatásra?
- Könnyen beadta a derekát. Általában egy utazás alkalmával két-három országban vendégeskedik, egyeztetni kellett a magyar látogatást korábbi terveivel.
- János Pál pápa bombabiztos autóban utazik, hadseregnyi kísérettel. A dalai láma hány testőrt tart?
-Ő ennél szerényebb és egyszerűbb körülmények között indul el. Magyarországon ugyanúgy, mint a többi nagy vallási vezető vagy kormányfő a Nemzetbiztonsági Szolgálat felügyelete alatt utazik lesötétített ablakú fekete Mercedesben. Kint az utcán két saját embere mellett magyar testőrök kísérik.
- Keresztény országban kell-e számolni esetleg a lámával szembeni provokációra?
- Buddhista tanítókkal kapcsolatban még soha nem tapasztaltuk, hogy a kereszténység tömegesen demonstrálna. Iszlám területeken elképzelhető az idegen, nem muszlim vallású, nagy karizmatikus vezetők elleni provokáció, de nekünk nem kellett ezzel számolni. Fel sem merült bennünk, hogy provokáció lehet keresztény oldalról. A kérdést fel lehet tenni a kínai kormányra vonatkozóan, akik igyekeznek kordában tartani a világot a dalai lámával kapcsolatban. Legutóbb például New Yorkban nem kapott szót egy konferencián a kínaiak protestálására. De ők sem a terrorizmus módszerét alkalmazzák, sokkal inkább politikailag gyakorolnak nyomást a nyugati országokra, amikor a lámáról vagy a tibeti kérdésről van szó.
- Úgy tudjuk, szinte az egész világ szereti, illetve tiszteli a lámát.
- A civilizált Európa és Amerika valóban így van ezzel, de Ausztráliában és más modern kultúrákban is egyre népszerűbb. Könyveit már nem csak angol nyelven veszik és viszik, például magyar nyelven is egyre több műve kerül napvilágra.
- Milyen ember a láma valójában?
- Amiért szeretik és tisztelik, az a politikája, gondolkodása és viselkedése. Az a fajta gandiánus béke és erőszakmentes politizálás, ami mélyen a buddhizmusban gyökerezik. Őszentsége sohasem beszél haraggal a kínaiakról, holott azok az ő országát a sárban tiporták. Amikor tenni akar, tesz valamit Tibetért, az soha nem mások ellen, más népek kárára van. Éppen a magyar politikai kultúra mutatja azt, hogy milyen nehéz dolog ez. A láma tudja, hogy a kínai nép is elszenvedi azt a vezetést, ezért nincs feléjük indulatokkal. Tulajdonságai a józan ember számára rendkívül szimpatikusak, és amikor valaki mindezt egy emberöltőn át gyakorolja, az azért nagy teljesítmény, vonzó dolog, amitől népszerűsége egyértelmű és osztatlan.
- Milyenek egy ilyen karizmatikus vezető mindennapjai?
- Az Ő dharamsalai napirendje Indiában eltér egy hétköznapi láma mindennapjaitól. A lámák reggel, délben és este meditálnak, gyakran két-három órát is eltöltenek szent szövegek olvasásával. A dalai láma kevésbé gyakorolja mindezt, az ő fő feladata a tibeti kormány vezetése. Ismernie kell és éberen figyelnie a világpolitikát. Magyarországi tartózkodása alatt reggeltől estig találkozókon vett részt, különböző politikai, jogi és vallási személyiségekkel beszélgetett. Néhány órás egyedüllétében pedig bizonyosan meditált vagy pihent.
- Voltak-e különös kívánságai?
- Az előadásaira forró vizet készítettünk, mert az a kedvence, ételek közül pedig a müzlit részesítette előnyben.
- Ismeri a gulyásunkat, vagy mondjuk a szilvapálinkát?
- Nem. Az alkohol tabu, a húsok közül pedig csak csirkét fogyaszt.
- Hogyan bánik a legyekkel?
- Semmiképpen nem csapja le azokat, ha zavarták, inkább elhessegette őket, vagy nem vett róluk tudomást. Azt gondolhatta ilyenkor, hogy az orrát csiklandozó légy és szúnyog nincs is ott.
- Az előadás témáját ki határozta meg?
- Őszentségének megvolt a mondani valója. Persze nekünk is volt előzetes elképzelésünk, a legelső alkalommal egy konkrét beavatás jellegű buddhista tanítást szerettünk volna hallani tőle. A dalai láma Európában és Amerikában a buddhista jellegű gondolatokat eleve úgy fogalmazza meg, hogy az a mi kultúránkban is érthető legyen. Az előadás témája mindvégig ezt tükrözte, ugyanúgy, mint ahogyan "A boldogság művészete" és az "Ősi bölcsesség, modern világ" című könyve is a világi emberhez szól.
- Modern, nyitott kultúránkhoz hogyan viszonyul a láma?
- A tibeti történelemben egy fekete nyelvű király tűzzel-vassal irtotta a szerzeteseket, üldözte a buddhizmust. Azóta a tibetiek köszönésképpen felemelik a kezüket és nyelvet öltenek, mutatván, hogy az nem fekete, tehát jó szándékkal vannak. A dalai láma bejárta a fél világot, rengeteg konferencián vett részt, így megszokta az európai viszonyokat, nyugati kultúrát. Hetente több száz emberrel fog kezet, és ma már kérdéses, hogy kinyújtja-e a nyelvét saját tibeti barátaira.
Tűz Kriszta
<< Vissza a tartalomjegyzékhez

Milyen az a matrózvilág?

Tengerészélet, csavargóhajózás
A kikötő felől megközelíteni egy országot teljesen más, mint amikor a turista összepakol a kis Samsonite bőröndjébe, felszáll a repülőgépre és egy háromcsillagos szálloda légkondicionált szobájában eltölti egy-két hetes vakációját. Dudás Attila, ha nem is öreg, de tengeri medveként járja a világtengereket és a kikötőket, most néhány Európán kívüli ország mindennapjairól mesél.
- Magyarországon nincs tenger. Hogyan lettél tengerész?
- Kifejezetten soha nem vágytam arra, hogy tengerész legyek, de a győri főiskola társasági krémje tengerész-fedélzettiszti képzésre járt közlekedésmérnök szakon belül, én meg közéjük kerültem. Kalandvágy is volt bennem, így lettem végül tengerész. Persze, nem egyszerű ebbe a szakmába, körforgásba kerülni, hisz a kevés lehetőség ellenére viszonylag sok matróz és kalandvágyó ember próbálkozik ezzel a pénzkeresési lehetőséggel. Manapság szinte lehetetlen ezt a szakmát űzni, mert kevés olyan hajó van, ahol gyakorlatot lehet szerezni. Tengerész-fedélzettiszti végzettségemnek köszönhetően sikerült behajóznom 1995-ben.
A hajós társaságokat kétféle kategóriába lehet sorolni. Vannak a meghatározott utakat járó konténer jellegű szállítóhajók, és az ömlesztett árut szállító tengerjárók, amik általában oda mennek, ahol éppen fuvar van. A csavargóhajózás egyik szépsége, hogy ugyan nem tudtam, hova megyek, de mindig újabb és újabb helyeken kötöttem ki, így volt szerencsém vagy húsz Európán kívüli országba eljutni.
Fokvárosba például augusztusban indultam, pont a nyár közepén, ami ott a déli féltekén, Afrika legdélibb városában a másik évszaknak felel meg, tehát itthon rövid gatyában, ott pulóverben mászkáltam. A déli harmincadik szélességi fokon a mediterrán jellegű éghajlat hajnali és reggeli órái hűsek, napközben az afrikai tél átlaghőmérséklete 15-17 fok, de a tengerparton, ahol még szél is fúj, jóval zordabb az időjárás. Ez volt az első meglepetés, hirtelen és váratlanul ért, de a lényeg az volt, hogy elindultunk.
- Mi dolga van a hajón a tengerésznek?
- A matróz alapvető munkája a hajó karbantartása. Vertük a rozsdát, a sós víz miatt az mindig volt, festettünk, rakteret takarítottunk a rakodó brigádok után, kormányzási és kikötési manővereket hajtottunk végre, és őrszolgálatot teljesítettünk. A tengeren ezek a mindennapos tennivalók, erről szól a matrózvilág.
- Mit szállítanak ezek a monstrumok?
- Már megint a munka. Ne erről beszéljünk, hanem a szórakozásról, azt jobban szerettem.
- Na, jó. Beszéljünk csajokról, pálmafáról és sörről...
- Persze-persze. Banánpálma alatt fürdőgatyában sörrel, miközben négerek rohangálnak szanaszét körbe-körbe... Nem hibáztál sokat. Alapkérdések: mennyi a dollár, mennyi a sör, hol van szórakozóhely, és mi a tarifa. Sok helyen jártam, ahol szegénységet láttam. Afrika szabad, egyáltalán nem hasonlítható az európai rohanó stresszes élethez, törtető vadkapitalizmushoz, mert annál - Dél-Afrika kivételével Libéria, Angola és Mozambik - jóval elmaradottabb. Kenyában a maszájok még mindig törzsi cuccban nyomják, pásztorkodnak, ásóbottal művelik a földet, és a "kiváltságos" nők reggelente öt-tíz kilométert gyalogolhatnak vízért, mivel nincs sem vezeték, sem csatorna. 1996 decemberében a libériai polgárháborús viszonyok közepette géppisztollyal lövöldöztek a városban, úttorlaszokat, ellenőrző pontokat láttam, esténként kijárási tilalom volt. A kikötőben a legolcsóbb és legnagyobb nyomorban élők dolgoznak, találkoztam döbbenetes látvánnyal és szörnyű helyzettel, de mindig azt tapasztaltam, hogy az emberek vidámabbak, nyugodtabbak és felszabadultabbak, mint Európában.
- Horgászik a tengerész?
-Sokan. Én nem bírom elviselni, hogy ott kell ülni, és lógatni a zsinórt. Hogy milyen az egzotikus konyhaművészet? Afrikában legyűrtem a különféle látványra szörnyűséges helyi specialitásokat, amit elém tettek, Thaiföldön és Indonéziában viszont fenséges currys-szószos ételeket ettem tintahallal és egyéb tengeri dolgokkal. Kipróbáltam mindent, amit lehetett, vérhast sem kaptam, ellenálló vagyok. Százhetven méter hosszú, nagy hajón húszezer tonna rakományt szállítottunk. Mozambikban volt egy háromhetes kirakodásunk, s mindjárt ugyanott zimbabwei gabonát pakoltunk. Mivel elmosta az eső a vasutakat, két hónapig tartott tizenkilencezer tonna berakása, úgyhogy közel három hónapig Mozambikban ragadtam. Öreg tengerészek sem nagyon töltöttek ennyi időt part mellett egy huzamban egy helyen. Meló után az éjszakában nyomtuk, kapcsolatokat teremtettünk és a kiépítetlen, hangulatos, nyugodt tengerparton sétáltunk. Kilométereken keresztül gyalogoltunk a pálmafák alatt olyan szakaszokon, ahol csak homokkal és halászokkal találkoztunk.
- Mozambikban milyen helyi szokásokkal találkoztál?
- A tengerésznek nincs hétköznapja, nincs hétvégéje, karácsonykor és újévkor is dolgozik. Az egyik szilveszteremet Mozambik partjainál napszúrással töltöttem harmincnyolc fokos lázágyban, ami egy mérsékelt égövi embernek elég érdekes dolog. Hál istennek más nem volt, oltottak minket veszettség ellen és kaptuk a kinintablettát.
1974-ig Mozambik portugál gyarmat volt, utána oroszok telepedtek szerencsétlenekre. Ez meg is látszik a valaha gyönyörű országon, ahol a terek, szökőkutak és hotelek nyomait helyenként még látni. A portugálok mielőtt kivonultak az országból, kitépték a falakból az elektromos kábeleket, a vízvezeték-hálózatokat pedig feltöltötték folyékony cementtel, amit azóta se építettek újra, így a város jelentős részében este nincs világítás. Az oroszoktól is kaptak ezt-azt, elég röhejes volt, amikor a negyvenfokos melegben felbukkant egy néger usankában... nem hittem a szememnek. Mindezek ellenére a mozambikiak jókedvűek, nyolc-tízéves forma gyerekek énekelnek, tapsolnak és táncolnak az utcán, a dél-amerikai és kubai zenei vonal meg az afrokultúra megy.
Az ország sajátos jellegzetessége az abszolút szervezetlen tömegközlekedés. Ügyes vállalkozók halál lepukkant, kiszuperált mikrobuszokat üzemeltetnek iránytaxi néven. A furgon a sofőr által meghatározott irányban halad - kezdetben furcsának tűnt, aztán belejöttem -, leintettem, felszálltam rá, kiszállásnál odaordítottam a sofőrnek, álljon már meg, és akármeddig mentem, ugyanannyiba került. Gyakran megesett, hogy a tömött mikrobusz iszonyatos bűzében egyik lábam a hátsó ajtó zsanérján, másik a küszöbön, amin még hat-hét ember lógott, az esővető csatornába kapaszkodva, hihetetlen gödrök között, 50-60 km-es sebességgel tömegközlekedtem.
A szeptember 30-i Infoban olvashatták Dudás Gyula tengerész egzotikus élménybeszámolójának első részét. Ott egyebek mellett Kenyáról, Libériáról és Mozambikról mesélt. A folytatásban Thaiföldről, a szexturizmusról, potyautasokról és Brazíliáról lesz szó.
- A mozambiki három hónap alatt kaptál zsebpénzt, miből éltél?
- Nem zsebpénz volt. Megdolgoztam érte. Meló nem csak a tengeren, a kikötőben is bőven akad. Ezer ember jön-megy olyankor a hajón, mindenkinek ragad a keze, figyelni kell, ne hordják szét a hajót. Thaiföldön öt csavarral és tíz lakattal zártunk minden helyiséget. Afrikából rengetegen el akarnak szabadulni, fellógnak a hajóra és potyautasként próbálkoznak az új ígéretek földjére jutni.
- Megtörtént, hogy fellógott valaki a hajóra és a tengeren vettétek észre?
- Persze.
- És milyen arc volt?
- Bőrszín szempontjából? Nem vagyok rasszista. Jó arc volt szerencsétlen gyerek, megértem, hogy Tanzániából el akart pucolni. Be kellett őt jelenteni, kemény pénzbírsággal járó hosszadalmas, kínos és körülményes hercehurca volt. Zárt ajtók mögött utazott, hogy le ne lépjen, habár a tengeren ezt nem tudta volna megtenni.
- A parton leadtátok egy másik országnak?
- Nagyon kevés ország veszi le a potyautast. Három hónapig etettük és cipeltük az embert, mire meg tudtunk tőle szabadulni. Végül Dél-Afrikában tettük ki, s hogy börtönbe vagy rezervátumba vitték, visszatoloncolták vagy sem, nem tudom.
- Nem lehetett valami part mellett kidobni a saját felelősségére?
- Előtte meg fütyülünk a cápáknak, nem?
-Térjünk vissza kedvenc témádhoz. Bizonyos távolkeleti országokról csodálatos, hiányos ruházatú, nagymellű nők jutnak eszébe az embernek.
- Nem igaz. Te már láttál nagymellű ázsiait? Én még nem. Persze, megint az a fránya szexturizmus. Mi hajósok, nem foglalkoztunk ilyen dolgokkal. Hat hónapig a hajón, távol mindenféle nőtől... szerencsétlen családos matrózok! Erről nem illik beszélni.
- A thaiföldi nőkről nem tudunk meg semmit.
- Thaiföld valóban híres arról, hogy vonzza a kiéhezett európai és ausztrál férfiakat. A világ egyik legnagyobb turistacentrumától, Patayától húsz kilométerre horgonyoztunk három hétig. Ez a hely egészen addig jó, és nem kapsz tőle herótot, míg természeti helyeket nem látsz. A patayai korzón mindenféle bárokban körülbelül tízezer lány várja a kuncsaftokat. Elfuserált európaiak élik ki ott aberrációikat, akik képtelenek a normális kapcsolatteremtésre. Összeszednek egy szerencsétlen, kicsi, törékeny nőt arra az egy-két hétre, míg ott vannak, magukkal ráncigálják különböző éttermekbe és szórakozóhelyekre, vonulnak fel az utcán kézen fogva úgy, hogy egy árva szót nem váltanak. Nem azért, mert nem tudnak angolul, hanem mert nincs mit mondaniuk. Nem beszélgetni mentek, hanem egészen más miatt. Ezek mennek.
- Milyenek a masszázsszalonok? Kijön a madám és eligazít?
- Kétféle masszázsszalon van. Olyan típusú masszázsszalon is található, ahol thai masszázst nyújtanak. Thaiföldön az emberek masszőrhöz járnak, ami nemcsak fizikai, hanem lelki felüdülést is nyújt. Hat dollárért ától-cettig végigmasszíroznak, megropogtatnak és széttörnek, az egész inkább hasonlít a csontkovács metodikára, mint az izomrostok átmozgatására. Bizonyos masszázsszalonokban extra szolgáltatásokat is igénybe lehet venni, mint az olajos masszázs, s nem hiszem, hogy tovább kell ragoznom a többit. Az ország híres jól képzett hostesseiről és hajmeresztő showműsorairól, ahol a hölgyek alsó testrészükkel cigarettát szívnak, pinponglabdával bűvészkednek, de felbontják a kólásüveget is. Ez itt a reklám helye. Engem az óceán jobban érdekelt. Egy trópusi tenger a búvár számára maga a paradicsom. A három-öt méteres mélység színes élővilága semmihez nem hasonlítható. Szemüvegben és pipával kergettem a halakat, ahogy kell.
- Gondolom, fogyasztottál egzotikus kajákat.
- A rakodó személyzettől függően gyakran két-három konyha is feltelepedett a hajóra kis gázfőzőkkel, hűtött sörökkel. Mindenfélét alkottak: nekünk például a chilivel és mentalevéllel pikánsra fűszerezett rengeteg zöldség tengeri herkentyűvel egyszerre hűsített és csípett.
- Brazíliába is eljutottál. Ott mi a helyzet?
- A brazil vírtus az afrikaihoz hasonlóan óriási hangsúlyt fektet a szórakozásra. Éjjel-nappal megy a zene és a foci a tengerpart fövenyén. A divatot tekintve a globalizáció odáig terjedt, hogy az egyik városi ember ugyanolyan, mint a másik. A braziloknál nem a sör, hanem a cukornádpálinka megy. Az az igazi. "Karpirinja" a neve annak a koktélnak, amiből maximum három a még emberi méret. A cukornádpálinkát tört jéggel és kristálycukorral jól összerázva, citrommal felcsavarva lehet küldeni a szomj ellen. Nagyon veszélyes. Madagaszkáron először megdöbbentem a helyi koktélon: egy-egy arányú barna sör és vörösbor Nescwick kakaóval - tudod, az a nyuszis - keverve hihetetlenül finom.
- Matróz a tengeren viharba kerülhet. Kaptál tengeri betegséget?
- Normális időjárási viszonyok között Dél-Amerika és Dél-Afrika között a hajó tizenkét és fél csomós átlagsebességgel halad, ami huszonkét és fél kilométert jelent óránként, tehát bő két hét alatt ér át egyik kontinensről a másikra. Ez idő alatt előfordul, hogy fúj a szél, esik az eső, jön a hurrikán. A tengeri betegség kis hajókra jellemző, mert azoknak intenzívebb a mozgása. Hál Istennek nem volt benne részem. Azonban megtörtént, hogy eltűnt a százhetven méteres hajónak az orra a tízméteres hullám alatt, és térdig érő víz söpört végig a fedélzeten. Imádtam a viharokat. Gyönyörű. Sehol máshol nem láttam olyan naplementéket, felhőket és természeti jelenségeket, mint a tengeren. Szerelmese voltam az ugrabugráló delfineknek, akik tudták, ha felfekszenek a hajó orrának a tolóhullámára, nem kell úszniuk ahhoz, hogy haladjanak, s láttam bálnát repülni, amint óriás testével kicsapódott a vízből, hanyatt vágta magát, és háttal visszaesett. Kész voltam teljesen.
Egyelőre ennyi, Neptun legyen Veletek!
Tűz Kriszta
<< Vissza a tartalomjegyzékhez