Percy Bysshe Shelley

(1792-1822)

Ozymandias
Egy mezei pacsirtához
A szerelem filozófiája
A Hold
Sorok
To Constantia
A Fragment
The Isle




Ozymandias
Ozymandias

I met a traveller from an antique land
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Who said: Two vast and trunkless legs of stone
felől regélt: A pusztán szörnyű két
Stand in the desert. Near them, on the sand,
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Half sunk, a shattered visage lies, whose frown
lep egy kőarcot. Homloka setét.
And wrinkled lip, and sneer of cold command.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
Tell that its sculptor well those passions read
S vad szenvedélye még kivésve ég
Which yet survive, stamped on these lifeless things.
a hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
The hand that mocked them and the heart that fed;
s a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
And on the pedestal these words appear:
A talpkövön kevély igék sora:
"My name is Ozymandias, king of kings:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Look on my works, ye mighty, and despair!"
nevem Ozymandias, urak ura."
Nothing beside remains. Round the decay
Más semmi jel. A roppant rom körül
Of that colossal wreck, boundless and bare,
határtalan szélesre s hosszura
The lone and level sands stretch far away.
a holt homoksík némán szétterül.

To A Skylark

Egy mezei pacsirtához

Hail to thee, blithe spirit!
Köszöntelek, víg szellem!
Bird thou never wert,
Nem is vagy te madár,
That from heaven, or near it,
ki fönn a messze mennyen
Pourest thy full heart
lágyan dalolva jár
In profuse strains of unpremeditated art.
s csorog a szívedből az édes dallam-ár.

Higher still and higher,
Pályádnak íve felnő
From the earth thou springest
a mennyig, égre kelsz,
Like a cloud of fire;
akár a tűzi felhő;
The blue deep thou wingest,
a mély kéken kerengsz,
And singing still dost soar, and soaring ever singest.
dalolva röppensz és röppenve énekelsz.

In the golden lightning
Az áldozó aranyban,
Of the sunken sun,
az alkonyi ködön,
O'er which clouds are brightening,
szállsz a felhőkbe halkan,
Thou dost float and run;
öröktől-örökön,
Like an unbodied joy whose race is just begun.
mint fiatal, vidám, test nélküli öröm.

The pale purple even
A bíbor is merőben
Melts around thy flight;
halvány röptöd felett;
Like a star of heaven,
mint csillag a verőben
In the broad daylight
alig-alig remeg,
Thou art unseen, but yet I hear thy shrill delight.
oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.

Keen as are the arrows
mely éles, mint ezüsttől
Of that silver sphere,
nyilas, virradti ég,
Whose intense lamp narrows
mikor lámpája füstöl
In the white dawn clear,
fehér hajnalba rég,
Until we hardly see, we feel that it is there.
s érezzük, itt a nap, de alig látni még.

All the earth and air
Trillád, a drága lárma
With thy voice is loud,
eget-földet betölt,
As, when night is bare,
akár a hold, hogy árva
From one lonely cloud
felhőn remeg s a zöld
The moon rains out her beams, and heaven is overflowed.
özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.

What thou art we know not;
Ki vagy te, én madárkám,
What is most like thee?
mi vagy kedveske, mi?
From rainbow clouds there flow not
Nem szebbek a szivárvány
Drops so bright to see,
villámló gyöngyei,
As from thy presence showers a rain of melody.
mint a te éneked csillámló gyöngyei.

Like a poet hidden
Olyan vagy, mint poéta,
In the light of thought,
ki elbujt valahol,
Singing hymns unbidden,
a föld körötte néma,
Till the world is wrought
s merész-új szava szól,
To sympathy with hopes and fears it heeded not:
azután az egész világ vele dalol:

Like a high-born maiden
mint ó kastély-toronyba
In a palace tower,
nagyúri, méla lány,
Soothing her love-laden
ki gyötrődik szorongva,
Soul in secret hour
vágyaktól halavány,
With music sweet as love, which overflows her bower:
s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:

Like a glow-worm golden
mint fénybogár a tarló
In a dell of dew,
harmatkönnyes gyepén,
Scattering unbeholden
mely szétveti aranyló
Its aerial hue
szikráit könnyedén
Among the flowers and grass, which screen it from the view:
s fű és virág között remeg a szende fény;

Like a rose embowered
mint a rózsa, mely a lombba
In its own green leaves,
édes-nyugodtan él,
By warm winds deflowered,
s egyszerre letarolja
Till the scent it gives
a forró déli szél
Makes faint with too much sweet these heavy-winged thieves.
és illatától a vad rabló elalél;

Sound of vernal showers
szép a tavaszi zápor,
On the twinkling grass,
a kikeleti ág,
Rain-awakened flowers,
a langy eső zajától
All that ever was
fölébredő virág,
Joyous and clear, and fresh, thy music doth surpass.
de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.

Teach us, sprite or bird,
Mondd el, madárka, lélek,
What sweet thoughts are thine:
mért ujjongsz annyiszor:
I have never heard
boldogság nincs itt mélyebb,
Praise of love or wine
a szerelem, a bor
That panted forth a flood of rapture so divine.
nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.

Chorus hymeneal,
Óh lakodalmi kar-dal,
Or triumphal chaunt,
éneklő diadal,
Matched with thine would be all
ki is verseng e dallal,
But an empty vaunt -
oly édes, fiatal,
A thing wherein we feel there is some hidden want.
hiába itt a harc, meddő a viadal.

What objects are the fountains
Micsoda ez az ihlet,
Of thy happy strain?
mi adja ezt a színt?
What fields, or waves, or mountains?
A rét, a víz, a szirtek?
What shapes of sky or plain?
Milyen táj képe int?
What love of thine own kind?
Szeretsz-e?
What ignorance of pain?
vagy sosem ismerted-e a kínt?

With thy clear keen joyance
Vad örömödbe lanyha
Langour cannot be:
ábránd sosem vegyül,
Shadow of annoyance
se fáradság unalma,
Never came near thee:
mely a lélekbe gyžl;
Thou lovest; but ne'er knew love's sad satiety.
a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.

Waking or asleep,
Te tudva s öntudatlan
Thou of death must deem
látod, hogy mit müvel
Things more true and deep
a halál s igazabban,
Than we mortals dream,
mint e sok porhüvely,
Or how could thy notes flow in such a crystal stream?
és mégis énekelsz, kristályos derüvel.

We look before and after,
Mi ide-oda nézünk,
And pine for what is not:
sírunk azért, mi nincs,
Our sincerest laughter
őszinte nevetésünk
With some pain is fraught;
sötét kapun kilincs,
Our sweetest songs are those that tell of saddest thought.
fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.

Yet if we could scorn
De ha itt sose lenne
Hate, and pride, and fear;
gőg, jaj, meg gyűlölet,
If we were things born
és nem könnyezne rendre
Not to shed a tear,
az ifju és öreg,
I know not how thy joy we ever should come near.
akkor se érhetnők utól az örömed.

Better than all measures
Szebb ez, miként a lázadt,
Of delightful sound,
hullámzatos zene,
Better than all treasures
és mint a könyv, a lázak
That in books are found,
tudásával tele,
Thy skill to poet were, thou scorner of the ground!
te földet megvető, poéták mestere!

Teach me half the gladness
Tanítsd örömre félholt
That thy brain must know,
szivem, vidám menád,
Such harmonious madness
adj zengő, égi tébolyt
From my lips would flow,
és részeg citerát,
The world should listen then, as I am listening now.
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.

(Kosztolányi Dezső)

Love's Philosophy

A szerelem filozófiája

The fountains mingle with the river,
Forrás folyóba ömlik,
And the rivers with the ocean,
folyó az óceánba;
The winds of heaven mix for ever
az egeknek folyton özönlik
With a sweet emotion;
vegyülô suhogása;
Nothing in the world is single;
magány sehol; isteni jel
All the things by a law divine
s rend, hogy minden tünemény
In one another's being mingle -
keveredjék valamivel -
Why not I with thine?
mért ne veled én?

See the mountains kiss high heaven,
A hegy csókolva tör égbe,
And the waves clasp one another;
habot hab ölel, szorít, átfog;
No sister flower would be forgiven
egymást ringatva, becézve
If it disdained its brother:
hajlonganak a virágok;
And the sunlight clasps the earth,
a földet a nap sugara
And the moonbeams kiss the sea; -
a hold a tengereket:
What are all these kissings worth,
minden csókol... - S te soha
If thou kiss not me?
engemet?

(Szabó Lôrinc)

To The Moon

A Hold

Art thou pale for weariness
Sápadt vagy a sok bujdosástól,
Of climbing heaven, and gazing on the earth,
csak kóborolsz s a földre nézel,
Wandering companionless
magányos árva, éji vándor,
Among the stars that have a different birth, -
körötted lángok szerteszéjjel -
And ever-changing, like a joyless eye
bús rém vagy, amely ide-oda les
That finds no object worth its constancy?
és érzi, nézni mit sem érdemes.

(Kosztolányi Dezsô)

Lines

Sorok

The cold earth slept below,
Fagyban szunnyadt a Föld,
Above the cold sky shone,
az égből dőlt a fagy;
And all around
az éjszaka fagyos jaja
With a chilling sound,
a jégbarlangból kitört,
From caves of ice and fields of snow,
a hómezőkön átsöpört,
The breath of night like death did flow
haldokló hold alatt.
Beneath the sinking moon.


The wintry hedge was black,
A téli sövény sötét,
The green grass was not seen,
nem nőtt se fű, se virág,
The birds did rest
a madár nyugovót csupasz bozót
On the bare thorn's breast,
keblén talált, mely gyökerét
Whose roots beside the pathway track,
a csapáson terjesztette szét
Had bound their folds o'er many a crack
fagy-vájta réseken át.
Which the frost had made between.


Thine eyes glowed in the glare
Holt-fényü hold alatt
Of the moon's dying light,
parázslott a szemed;
As a fen-fire's beam
mint renyhe folyam vizén komoran
On a sluggish stream
libegő lidérc, a holdsugarak
Gleams dimly - so the moon shone there,
úgy úsztak - szélfújta hajad
And it yellowed the strings of thy
éjszíne sárga lett.
tangled hair,

That shook in the wind of night.



The moon made thy lips pale, beloved;
Szél dermesztette kebled, a hold
The wind made thy bosom chill;
szádból kiszívta a vért -
The night did shed
fagyharmatát ontotta rád
On thy dear head
az éj s ledőltél ott, hol a
Its frozen dew, and thou didst lie
pucér ég metsző sóhaja
Where the bitter breath of the naked sky
tetszése szerint elért.
Might visit thee at will.
(Eörsi István)

To Constantia

The rose that drinks the fountain dew
In the pleasant air of noon,
Grows pale and blue with altered
hue -
In the gaze of the nightly moon;
For the planet of frost, so cold and
bright,
Makes it wan with her borrowed light.

Such is my heart - roses are fair,
And that at best a withered
blossom;
But thy false care did idly wear
Its withered leaves in a faithless
bosom!
And fed with love, like air and dew,
Its growth -

A Fragment

As a violet's gentle eye
Gazes on the azure sky,
Until its hue grows like what it beholds;
As a grey and empty mist
Lies like solid Amethyst,
Over the western mountain it enfolds,
When the sunset sleeps
Upon its snow.

As a strain of sweetest sound
Wraps itself the wind around,
Until the voiceless wind be music too;
As aught dark, vain and dull,
Basking in what is beautiful,
Is full of light and love.

The Isle

There was a little lawny islet
By anemone and violet,
Like mosaic, paven:
And its roof was flowers and leaves
Which the summer's breathen weaves,
Where nor sun nor showers nor breeze
Pierce the pines and tallest trees,
Each a gem engraven.
Girt by many an azure wave
With which the clouds and mountains pave
A lake's blue chasm.



Vissza a főoldalhoz