Jorge Luis Borges

'I speak of God's splendid irony in granting me at one time 800,000 books and darkness.'


Ezek a kétértelműségek, redundanciák és hiányosságok azokra a jelenségekre emlékeztetnek, amelyeket dr. Franz Kuhn egy bizonyos kínai enciklopédiában - A jóravaló ismeretek égi gyűjteménye a címe - mutat ki. Amaz ősi feljegyzések szerint ugyanis az állatok lehetnek a) a Császár állatai, b) balzsamozottak, c) idomítottak, d) malacok, e) szirének, f) mesebeliek; g) kóbor kutyák, h) olyanok, amelyek ebben az osztályozásban szerepelnek, i) őrülten rázkódók, j) megszámlálhatatlanok, k) olyanok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, l) másfajták, m) olyanok, akik távolról légynek tűnnek.
(Jorge Luis Borges: A John Wilkins-féle analitikus nyelv)

(John Wilkins) Felosztotta az univerzumot negyven kategóriára vagy nemre, melyek továbboszthatók fajokra, azok pedig fajtákra. Minden nemhez egy két betűből álló szótagot rendelt; minden fajhoz egy mássalhangzót; minden fajtához egy magánhangzót. Példának okáért a _de_ jelentése: elem; _deb_: az első elem, azaz a tűz; _deba_: a tűz elemének egy része, azaz a láng. Letellier-nek (1850) ehhez hasonló nyelvén az _a_ jelentése: állat; _ab_: emlős; _abo_: húsevő; _aboj_: macskaféle; _aboje_: macska; _abi_: növényevő; _abiv_: lóféle stb. [...] Mauthner megjegyzi, hogy a gyerekek megtanulhatnák ezt a rendszert anélkül, hogy tudnák, hogy mesterséges nyelv; később az iskolában rájönnének, hogy egyetemes jelrendszer és titkos enciklopédia is.
[...] Kétségtelenül szellemes az az ötlet, hogy a szavak betűi jelölik az osztályokat, illetve alosztályokat. A lazac szó semmit sem árul el nekünk; wilkinsi megfelelője, a zana ellenben meghatároz egy pikkelyes, folyami, piros húsú halat.
(Jorge Luis Borges: A John Wilkins-féle analitikus nyelv)

"Tudta az 1882 április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt."
(Jorge Luis Borges: Funes, az emlékező)

"Az a legnagyobb varázsló -írja Novalis emlékezetes módon-, aki oly mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését. Nem ez a mi esetünk?" De ez, mondom én. Mi magunk (a bennünk működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben pedig maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.
(Jorge Luis Borges: A teknősbéka átváltozásai)

...és megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.
(Jorge Luis Borges: Körkörös romok)

A papok elöljárója Tai An mágusra bízta a drágakő visszaszerzését. Úgy mondják, hogy emez megvárta a bolygók kedvező együttállását, végrehajtotta a szükséges műveleteket, és a földre tapasztotta a fülét. Tisztán hallotta a világ minden lakójának lépteit, és azonnal felismerte a tolvaj lábdobogását.
(Jorge Luis Borges és Adolfo Bioy Casares: Tai An hosszú kutatóútja)

A wisconsini és minnesotai favágótáborok tréfás mitológiájában oly páratlan lényeket is találunk, amelyekben - nem fér hozzá kétség - senki sem hitt.
A Hidebehind mindig megbújik valami mögött. Bármennyit forgolódik is az ember, mindig a háta mögött marad, így még sohasem látta senki, holott már sok favágót megölt és megevett.
A Roperite póni nagyságú állat, s olyan a szája, akár egy kötél, amellyel még a leggyorsabb nyulat is meglasszózza.
A Teakettler onnan kapta a nevét, hogy olyasféle zajt csap, mint a forrásban lévő víz a teáskannában; füstöt ereget a szájából, hátrafelé megy; még alig látták.
Az Axehandle Hound-nak balta formájú a feje, baltanyél alakú a teste, tömzsi a lába, s kizárólag baltanyelet eszik.
A vidék halai közt találjuk az Upland Trout-ot, amely fák közt él, jól repül, és fél a víztől.
Ott van továbbá a Goofang, amely hátrafelé úszik, hogy ne menjen víz a szemébe; s "pontosan akkora, mint a naphal, csak sokkal nagyobb".
Ne feledkezzünk meg a Goofus madárról sem, amely fordítva rakja a fészkét, és hátrafelé repül, mert nem érdekli, hogy hova tart, csak az, hogy hol járt.
A Gillygaloo egykor a híres Pyramid Forty meredek lejtőin fészkelt. Kocka alakú tojást tojt, nehogy leguruljon s odavesszen. A favágók megfőzték a tojását, s dobókockának használták.
A Pinnacle Grouse-nak egy szárnya volt, amiért is csak egy irányba tudott repülni, és vég nélkül körözött egy kúp alakú domb körül. Tollazatának színe aszerint változott, hogy milyen évszak volt, s hogy ki nézte őt.
(Jorge Luis Borges és Margarita Guerrero: Az Egyesült Államok faunája)

Az egyik tlöni egyház manapság azt tartja, plátói módon, hogy egy bizonyos fájdalom, egy bizonyos zöldessárga szín, egy bizonyos hőmérséklet, egy bizonyos hang az egyetlen valóság. A közösülés szédítő pillanatában minden ember ugyanaz az ember. Minden ember, aki egy Shakespeare-sort idéz, _maga_ William Shakespeare.
(Jorge Luis Borges: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius)

Így ír Plótinosz, közismert buzgalmával: [...] "Egy olyan világ látványa tárul eléjük, amely még nem született meg. Mindegyikük a többiben nézi magát. Nincs egyetlen dolog sem, amely ne volna áttetsző. Semmi se áthatolhatatlan ott, semmi se homályos, ott csak fénnyel találkozik a fény. Mindenki mindenütt van, minden dolog egyidőben minden. Minden egyes tárgy valamennyi tárgy is. A Nap egyben minden égitest is, és minden csillag egyszerre azonos valamennyi csillaggal és a Nappal. Ott senki sem érzi úgy, hogy idegen földön járna."
(Jorge Luis Borges: Az Örökkévalóság története)

HOMOKKÖNYV
... thy rope of sands ...
George Herbert (I553-1623)

A vonal végtelen számú pontból áll, a sík rengeteg vonalból, a térfogat a síkok végtelenjéből, a hipertérfogatot pedig a térfogatok vég nélküli száma adja... Nem, határozottan nem ez a "mértani módszer" a legalkalmasabb módja, hogy elkezdjem az én történetemet. Manapság már minden fantasztikus elbeszélésről azt állítják, hogy igaz, de az enyém csakugyan i g a z. Egyedül élek egy Belgrano utcai ház negyedik emeletén. Néhány hónappal ezelőtt szürkületkor kopogtattak nálam. Ajtót nyitottam, és egy ismeretlen ember lépett be hozzám. Magas férfi volt, jellegtelen arcú. Talán csak rövidlátó szemem mutatta ilyennek. Külseje tisztes szegénységről árulkodott. Talpig szürkében volt, kezében szürke bőrönd. Rögtön megéreztem, hogy idegen. Eleinte öregnek tűnt, később rájöttem, hogy a skandináv módra fésült gyér, szőke, szinte fehér haja tévesztett meg. Beszélgetésünk folyamán, mely nem tartott tovább egy óránál, megtudtam, hogy az Orkney-szigetekről származik. Egy székre mutattam. Jó ideig tartott, mire megszólalt. Búskomorság áradt belőle, mint most énbelőlem. - Bibliákat árulok - szólalt meg. Kissé fontoskodva válaszoltam: - Ebben a házban van néhány angol biblia, sőt az elsőt, John Wiclifét is magaménak tudhatom. Ugyancsak birtokomban van a Cipriano de Valera-féle biblia, Luther bibliája, mely irodalmi szempontból a leggyengébb, és a Vulgata egy latin példánya. Amint látja, bibliával jól el vagyok látva. Hallgatott, majd így válaszolt: - Nem csak bibliát árulok. Mutathatok magának egy szentkönyvet,, ami talán érdekelni fogja. Bikanir közelében szereztem. Kinyitotta a bőröndöt, és az asztalra tette a könyvet. Egy vászonkötésű, nyolcadrét kötet volt. Minden bizonnyal sok kézben megfordult már. Közelebbről megvizsgálva meglepett a könyv szokatlan súlya. A könyv gerincén ez volt: Holy Writ, és lent a Bombay felirat. - Valószínűleg a tizenkilencedik századból származik - jegyeztem meg. - Nem tudom. Sohasem sikerült kideríteni - válaszolt. Találomra kinyitottam. A betűket nem ismertem. t1 szegényes tipográfiájú, elnyűttnek látszó oldalakon két-két hasáb volt kinyomtatva, mint egy bibliában. A szöveg sűrű szakaszokba volt osztva. A felső sarkokat arab számjegyekkel látták el. Feltűnt, hogy a páros oldal (például) a 4o Si4 számmal volt jelölve, és a következő páratlan oldal pedig a 999-es volt. Megfordítottam, s a lap hátoldalán egy nyolcjegyű számot láttam. Ezen az oldalon egy kis illusztráció is volt, amilyen az értelmező szótárakban használatos: egy tollal rajzolt horgony, mintha egy ügyetlen gyermeki kéz munkája lett volna. Ekkor szólalt meg az ismeretlen: - Jól nézze meg. Soha többé nem látja viszont. A kijelentésben fenyegetés lappangott, a hangjában azonban nem. Megjegyeztem a helyet, és összecsuktam a kötetet. Nyomban ki is nyitottam; de hiába kerestem a horgony tollrajzát, forgattam egyik lapot a másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat: - A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde? - Nem. Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el: - A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és négy bibliáért cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott, az emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége. Megkért, hogy keressem meg az első lapot. Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki, mintha a könyvből sarjadnának. - Most keresse meg a végét. Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen megváltozott: - Ez nem lehet igaz. A bibliaárus suttogva válaszolta: - Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma ~ valóban végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait. Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette: - Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában. Feltevései ingereltek. Megkérdeztem: - Ön bizonyára vallásos ember, igaz? - Igen, presbiteriánus vagyok. Tiszta a lelkiismeretem. Biztos vagyok benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, mikor ördögi bibliáját az Úr Igéjére cseréltem. Megnyugtattam, hogy nincs oka . hibáztatnia magát, s megkérdeztem, hogy utazóban jár-e ezen a tájon. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót, 'és hogy az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen szeretem, már Stevenson és Hume miatt is. - És Robbie Burns miatt - tette hozzá. ' Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a könyvet. Színlelt közömbösséggel kérdeztem: - Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British Museumnak? - Nem. Magának ajánlom föl - válaszolt, és egy komoly összeget szabott meg. Azt válaszoltam, hogy ezt az összeget nem áll módomban kifizetni, ami igaz is volt, és elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást. - Cserét ajánlok, uram - mondtam neki. - Ezt a kötetet ön egy marék rúpiáért és a Szentírásért cserélte. A nyugdíjam egy részét, melyet az imént kaptam meg, és Wiclif gót betűs bibliáját kínálom önnek. A szüleimtől' örököltem. , - A black letter Wiclif - suttogta. Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt és a könyvet. Forgatta a lapokat, és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt. - Áll az alku - mondta. Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja a könyvet. A bankjegyeket számolatlanul tette el. Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvégekről beszélgettünk, akik a szigetet igazgatják. Már beesteledett, amikor elment. Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom. Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyvet, de végül is úgy döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem. Lefeküdtem, de nem aludtam. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem emlékszem, milyen, a kilencedik hatványra volt emelve. Kincsemet senkinek sem mutattam meg. A birtoklás boldogságába félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a gyanú, hogy talán nem is végtelen. Ez a két aggály csak tovább növelte régi embergyűlöletemet. Néhány barátom maradt csupán, de ezeket is kerülni kezdtem. A könyv rabja lettem, alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécé sorrendű noteszben, melyet nemsokára teleírtam. A képek egyszer sem ismétlődtek meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket nekem hagyott az álmatlanság, a könyvről álmodtam. Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én sem vagyok különb, aki a szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami lidércnyomás, valami szemérmetlen dolog; mely meggyalázza és megfertőzi a valóságot. A tűzre gondoltam, de attól tartottam, hogy egy végtelen könyv elégetése hasonlóan vég nélküli lenne, és füstjével megfojtaná az életet e bolygón. Egyszer azt olvastam, hogy az erdőben lehet a legjobban elrejteni egy falevelet. Mielőtt nyugdíjba vonultam, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam, melyben kilencszáz-ezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól jobbra egy csigalépcső vezet lefelé az alagsorba, ahol az újságokat és a térképeket őrzik. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és az egyik nyirkos polcon felejtettem a Homokkönyvet. Ügyeltem rá, hogy ne jegyezzem meg, milyen magasra és az ajtótól milyen messze tettem. Érzek bizonyos megkönnyebbülést, de a México utcának még a környékét is elkerülöm.

/Végh Zsoldos Péter fordítása/

egyéb Borges írás a weben: http://slp.dwalin.ru/





Vissza a főoldalhoz